Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Horváth Sándor: A munkásidentitás változása - az 1956-os forradalom leverését követő megtorlás hatásai

1945 után is a gyári munkások közel fele a fővárosban összpontosult, legnagyobb számban a vas- és gépiparban dolgoztak, ezért a munkástanácsok megalakításában is legtevékenyebbek a budapesti gyárak gyorstalpalók miatt „megfiatalodott" szakmunkásai voltak. Emellett a hagyományos vidéki ipari központokban (például az egykori rimamurányi körzetben vagy Győrött), az ötvenes években iparosított, vagy éppen újonnan létrejött ipari településeken és a hagyományosan renitensként számon tartott bányásztelepüléseken is jelentős szerepük volt a munkástanácsoknak. Az ipar területi megosztottságát növelte, hogy az ötvenes években az ipari beruházások túlnyomó része olyan területekre irányult, amelyek már amúgy is viszonylag magas ipari kultúrával rendelkeztek (kivéve az újonnan létrehozott szocialista városok egy részét). A munkástanácsok a hatalom gyakorlásában gyakran a korábbi pártszervezetektől tanult mintákat követték. A munkástanácsok vezetői megválasztásuk után többnyire egy hatalommal rendelkező, bürokratizált szerv tagjaiként kezdtek el viselkedni: üléseztek, határozatokat hoztak, jegyzőkönyvvezetőt alkalmaztak, jegyzőkönyvet vezettek, korábbi vezetőket váltottak le. Kiosztották a dolgozók között a személyzeti anyagokat, fegyveres őrséget állítottak fel. Aki a munkástanács alakuló ülésének jegyzőkönyvét aláírta, nem biztos, hogy a továbbiakban is részt vett a szervezet tevékenységében. A Kádár-kormány kezdetben a munkástanácsokat a konszolidáció egyik megfelelő eszközeként tartotta számon, ezért is ért számos munkástanácstagot meglepetésként, hogy néhány hónappal később akkor még teljesen legális tevékenységét a bíróságon ellenforradalmiként ábrázolták. A munkástanácsok szerepét sokféle módon értelmezik a történeti irodalomban. Az első a munkástanácsokat (anarcho)szindikalista szervezetekként ábrázolja, amelyek a munkások érdekeinek képviseletére jöttek létre, amit bonyolít, hogy a munkástanácsok tulajdonosi jogkörökkel is rendelkeztek. Más értelmezésben - elsőként Bibó István nyomán - a munkástanácsok olyan alternatív politikai formációként szerepelnek, amelyek politikai célokat is fontosnak tartó, önkormányzatokhoz hasonló intézmények voltak. A harmadik megközelítési lehetőség, hogy a munkástanácsokat olyan gazdasági, szakszerűséget előtérbe helyező (technokrata) irányító szervekként jelenítették meg, melyekről a jugoszláv példa nyomán - amit alig ismertek az ország nagy részében - azt feltételezték, hogy más alapokra helyezi az embereknek a munkahelyükhöz és az államhoz fűződő kapcsolatát. Ennek az értelmezésnek a hátterében az áll, hogy az államosítások során az állami szervek tulajdonosi szerepkörbe kerültek, ezért a politikai érdekérvényesítéshez is fel lehetett használni a korábban elsősorban csak munkavállalói érdekvédelemre alkalmas sztrájkokat. Az egykori munkástanácstagok visszaemlékezéseikben - elfogadva a korszakban uralkodó társadalomszemléletet - egy homogén társadalmi osztály képviselőiként ábrázolják magukat: „Sok fölösleges dolgot is csinált ak-