Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Kovács Csaba: Sorsok és emlékezetek. A második világháborús megtorlások délvidéki magyarok visszaemlékezéseiben

törött lábbal. Én nem mertem menni oda, ahol volt... Délután én a... elég az hozzá, hogy olyan kettő-három óra felé hallatszottak a lövések... Akkor tudtam, hogy vége. Úgyhogy akkor édesapám agyon lett lőve.. ."

26 A magyar parasztság halállal kapcsolatos szokásai pontosan meghatározottak, kiterjednek a halálra váró e világból való elköltözésre való felkészülésétől, felkészítésétől egészen az elhunyt emlékének megőrzéséig, ápolásáig. Akadnak persze rendkívüli alkalmak (ide tartozik az erőszakos halál is), amikor nem várt haláleset következik be, így az arra való felkészülés elmarad. Nem várt és erőszakos halálozások voltak a partizánok által végrehajtott kivégzések, gyilkosságok. Ezek többek között azért is voltak a halálozások „megszokott" rendjénél tragikusabbak, mert a meggyilkolt magyarok zöme fiatal vagy középkorú férfi volt. A hirtelen halált haltak - így a Délvidéken történt mészárlás áldozatainak - családtagjai sokszor vádolják magukat azzal, hogy az elhunytért nem tettek meg mindent, ami az adott szituációban lehetséges volt. Ez a bűntudat figyelhető meg Péternél az édesapjának szánt ing kapcsán is, hiszen aznap, a kivégzés napján az interjúalany késett a tiszta inggel, azt átadni már nem tudta. Az önvád e formája gyakori a gyásznál, azonban inkább a gyász kezdeti szakaszára jellemző.

27 A történet-elbeszélés ilyen módja alapján úgy tűnik, hogy Péter nem gyászolhatta meg édesapját, megrekedt a gyász kezdeti fázisában. Péter és családja egy ideig reménykedett abban, hogy bátyját és nagyapját szabadon engedik a partizánok, azonban sosem tértek vissza. „November 17én volt az utolsó kivégzés, tehát tizennyolc napig tartott (a vérengzés - K. Cs.)... a végén engedtek ki (foglyokat - K. Cs.), a legvégén, amikor a bátyámat is vártuk, hogy majd kijön, mint fiatal gyerek, és hazajön... Tizenhatodikán volt, hogy délután egy csoport embert, egy csoport fiatalt hajtottak a temetőbe ásóval, lapáttal, sírokat ásni... egy csoport visszajött, de ő nem... Nálunk megjelent vagy nyolc-tíz évvel később egy fiatalember, egy bizonyos Bognár Sándor, aki azzal jött, hogy az én bátyám megszökött. Elszökött, mert beszélgettek arról ezek a fiatalok, hogy ők megszöknek, tudták, hogy mi vár rájuk. Ő pedig nem akart menni velük, mert ő valakitől hallotta, hogy ő ki lesz engedve, ki is lett engedve. És egy csoport megindult a kukoricásba, megindultak szerteszét, lett utánuk lőve, de azt mondja, senkit nem találtak el, és ők hazajöttek. Éjjel három-négy órakor lettek kihajtva. Megjegyzem, azok tizennégyen-tizenöten el lettek akkor az éjjel engedve. A többi az mind le lett lőve."

28 A tömeggyilkosságok után a zsablyai magyarokra újabb megpróbáltatások vártak, kollektív bűnösségükre hivatkozva kitelepítették és lágerbe zárták őket. „... 29-én lettünk kihajtva... Egyszerűen tudtuk azt, hogy ránk csak ez 26 Interjú Péterrel... i. m. 15-16. p. 27 A halálról és a gyászról lásd POLCZ Alaine: Gyászban lenni. Budapest, 2000. 28

Interjú Péterrel... i. m. 18. p.