Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Emlékezés és nem emlékezés - Megtorlás és társadalmi tudat - Gyáni Gábor: A megtorlás és az emlékezet narratívái

nincs jelen..., nem azért, mert megsokszorozódott, hanem azért, mert éppen a megvilágosító felbontás révén rejtetté, kevésbé nyilvánvalóvá vált".

3 Tovább bővült, tovább bővülhetett az áldozati szerepbe kényszerített, (megbüntetett) ötvenhatosok köre 1989-et követően, midőn azok is rendre megszólaltak a mindenkit megillető emlékezés jogán, akik legfeljebb utólag sorolták-soroltatták magukat az aktív forradalmárok közé. Ennek kapcsán jegyzi meg a jelenséggel szembesülő újságíró: akkor lesz valakiből ötvenhatos, amikor a környezete is tudomást szerez erről a múltjáról. „Azok, akik... 1956-os múltjukról valamilyen okból esetleg még a mai napig sem tettek említést, nem viselik az »ötvenhatos« jelzőt."

4 A megtorlás során, a megtorlás eredményeként, vagyis a felelősségre vonás során keletkezett dokumentumok alkotják ötvenhat történeti elbeszélésének az egyik legfontosabb forrásanyagát: mindenekelőtt a peranyagok, illetve a rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek. Mindezen dokumentumok azonban a forradalmat eltipró hatalmi elit elképzeléseit, ötvenhatot illető felfogását tükrözik közvetlen vagy közvetett módon. Jóllehet maguk a vádlottak beszélnek, szólalnak meg az iratok jóvoltából, de nem önszántukból, hanem szorult helyzetben, következésképpen az „irányított beszéd", a kikényszerített vallomások és emlékező narratívak formájában teszik ezt: ellenforradalmárnak bélyegzettként beszélik el saját ötvenhatos történeteiket. Az említett forrás a kihallgatást vezető rendőrtisztek, a bíró, a vádat képviselő ügyész kérdéseinek, a megtorló hatalom érdeklődésének megfelelően szerkesztett elbeszélésekkel szolgál az események korabeli láncolatáról. Nem (csupán) azt adják elő benne az itt megszólaló áldozatok (a korábbi tettesek), amit a megtorló hatalom képviselői leginkább hallani szeremének (bár ilyenre is akad példa); az torzítja el vagy változtatja meg főként történeteik értelmét és irányát, hogy olyan koncepcionális keretbe gyömöszölik a vádlottak beszámolóikat, olyan, kizárólag a vád szempontjából perdöntő megfontolásokra helyeztetik velük a hangsúlyt, melyek a bűnelkövetés tényét hivatottak igazolni. Ahogy egy elítélt ötvenhatos évtizedekkel később írja a visszaemlékezéseiben: „Az ügy... hamis kifordításában, az események meghazudtolásában áll perünk egészében koncepcionális jellege." Ennek során az ítélkezők „igyekeztek minden apró, jelentéktelen cselekedetnek bűncselekmény látszatot kelteni", ami persze érthető, hiszen „a példás büntetés kiszabásának feladata teherként nehezedett a bíróságra".

5 S akkor még nem is szóltunk az emlékezés csalóka valóságképéről, valamint arról sem, hogy az események egyes résztvevőinek töredékes tapaszta3 Michel DE CERTEAU: Hogyan kezeli Freud a történelmet? „Az ördögi neurózis a 17. században" kapcsán. Aetas, 2006/1., 166. p. 4 PÁL Csaba: Félszázados „magántörténelem". Debreceni Disputa, 2006/10., 32. p. 5 GYÁNI Imre: A vásárhelyi 1956-os népfölkelés és megtorlása. Juss, 1989. június, 54. p.