Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Munkások, parasztok, értelmiségiek - Az 1956-ot követő megtorlás társadalmi méretei - Germuska Pál: Megtorlás a felsőoktatásban az ELTE BTK esettanulmánya alapján

A fegyelmi eljárások lefolytatásánál forma szerint ragaszkodtak a rendeletek betűihez; a bírósági perekkel teljesen analóg módon mindvégig ügyeltek a jogszerűség látszatának fenntartására. A két jogszabálygyűjtemény széleskörű jogokat biztosított az eljáró hatóságnak. A vétség politikai szempontú meghatározása eleve lehetőséget adott a rendszerrel szemben állók felelősségre vonására. A legsúlyosabb büntetéssel (kizárás, elbocsátás) törvényen kívülivé vált oktató, hallgató egyaránt, hiszen a „kmk" (közveszélyes munkakerülés) miatt ki voltak téve a hatóságok kényének-kedvének, és munkát sehol sem adtak szívesen „rovott múltú egyéneknek". A fegyelmi hatóságok jogkörét gondosan elkülönítették: a Művelődésügyi Minisztérium professzorok és docensek fegyelmi ügyeit; az adott intézmény fegyelmi bizottsága tanársegédek, adjunktusok és hallgatók fegyelmi ügyeit vizsgálta. Professzorok és docensek esetében a fegyelmiket a pártszervezetek javaslata és a minisztérium munkatársainak közvetlen vizsgálódása alapján indították meg. „Kiemelkedő tudósoknál és professzoroknál fegyelmi úton történő eltávolítást csak egyes kirívó esetekben, az ellenforradalomban különösen exponált személyekkel kapcsolatban" javasoltak az illetékes szervek. Akiket fegyelmi úton, bejelentés hiányában nem tudtak eltávolítani az egyetemekről, azoktól „kádercsere" útján kellett megszabadulni, ahogy azt az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottsága számára készített előterjesztés írta.

5 Az eljárások mechanizmusa Az egységes központi koncepció szerinti eljárások 1957 májusában kezdődtek, de feljelentések már korábban is akadtak. Az egyik legelső „bejelentésre" az ELTE Bölcsészkarán, melynek nyomát találtuk, február végén került sor. Ravasz János, a pedagógia szak előadója február 15-ei előadásának bevezetőjében forradalomnak nevezte az októberi eseményeket, bírálta a kormányt a hitoktatási politikája miatt, és a szólás-, illetve véleményszabadság mellett foglalt állást. „Reméljük, most nem következik be az a boszorkányüldözés, ami 1950-től érte a pedagógusokat" - mondta hallgatóinak. Néhányuk nyomban feljegyzést készített a történtekről, és 22-én benyújtották az egyetem vezetésének. Mint kifejtették, nem tanáruk véleményét kifogásolták, „amivel ugyan nem értünk egyet, hanem hogy ezt a véleményét nagyon kritikus időben, a katedrán fejtette ki... Célunk az volt, hogy a megfelelő szervek figyelmeztessék Ravasz János egyetemi előadót, hogy az, amit csinált, veszedelmes." A kar vezetése vizsgálatot kezdeményezett az ügyben, tanúkat hallgattak meg február 26-án, Sinkovics István dékánhelyettes előtt. s Lásd: Magyar Országos Levéltár (MOL), 288. f. 5/29. ő. e. A Politikai Bizottság iratai. A Művelődésügyi Minisztérium jelentése az egyetemeken és főiskolákon indított fegyelmi ügyekről. 1957. június 12. Szigeti József. 31. p.