Megtorlások évszázada. Politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon (Salgótarján–Budapest, 2008)

Vörös - fehér - zöld - vörös. A megtorlások alakváltásai - Salamon Konrád: Vörösterror - fehérterror. Okok és következmények

SALAMON KONRÁD Vörösterror - fehérterror. Okok és következmények A 20. század elejétől a sajtó mozgósító ereje révén egyre nagyobb tömegek váltak a különböző politikai irányzatok követőivé. Az első világháború borzalmai után pedig megjelentek azok az igazságos társadalom megteremtését ígérő tömegpártok, melyek kijelentették, hogy egyedül csak nekik lehet igazuk, s ennek érvényre juttatása érdekében az erőszakot, a diktatúrát is joguk van alkalmazni. A sokat szenvedett, igazságosabb társadalomra, emberibb életre vágyó milliók jelentős része e radikális változtatásokat hirdető irányzatok mögé sorakozott, s átvette az elmúlt századok európai gyakorlatától idegen felfogást, miszerint a gonosz ellenfelet emberszámba se kell venni, hanem - akár egy férget - el lehet pusztítani. Ilyen szélsőséges és tömeges gyűlölködésre utoljára a vallásháborúk idején lehetett példa. Jókainál, vagy korábban Shakespeare-nél a győztesek még méltóképpen, sőt megrendülten búcsúztak el legyőzött, nemes ellenfelüktől. E gondolkodásmód azonban az első világháború után az ellenkezőjére változott. Magyarországon az orosz bolsevikok példáját követő kommunisták szervezték meg az első, egyértelműen kirekesztő szemléletű tömegpártot 1918. november 24-én. Ettől kezdve a Kommunisták Magyarországi Pártja mindent elkövetett annak érdekében, hogy az őszirózsás forradalommal október 31-én hatalomra jutott polgári demokratikus kormányt és a november 16-án kikiáltott köztársaságot megbuktassa, s helyére - a bolsevik példa nyomán - proletárdiktatúrát hozzon létre. Az 1919. március 21-ei kommunista államcsíny, s az ennek nyomán megvalósított proletárdiktatúra és vörösterror felszámolta az őszirózsás forradalommal megalapozott demokráciát. E folyamat egyik legkövetkezetesebb ellenzője volt a szociáldemokrata Garami Ernő, aki határozottan elítélte a kommunistáknak a köztársaság elleni aknamunkáját, amiről így írt: „Az Oroszországból hazatérő, ott pénzzel bőven ellátott bolsevista agitátorok pokoli demagógiával és a leglelkiismeretlenebb korrupciót terjesztve maguk körül dolgoztak azon, hogy az alig diadalmaskodott forradalmi kormány helyzetét lehetetlenné tegyék. Szórták maguk körül a pénzt, s így kapcsolták magukhoz mindazokat az elemeket, amelyeket a szociáldemokrata párt az utolsó évtizedek során korrumpáltságukért magából kilökött. Kun Béla... maga is a kilököttek közé tartozott. Egy kis sikkasztás bűne terhelte abból az időből, amikor még a kolozsvári munkásbiztosító pénztár tisztviselője volt... a pártból kivetni való salaknak bizonyult emberek tömörültek így Kun Béla köré, és aknáz-