Balassagyarmat története 896–1962 (Balassagyarmat, 1977)

A TÁJ TERMÉSZETI FÖLDRAJZA - III. A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG

eladni ne merészélje". A jobbágyok azonban megyeszerte Ismét találtak kibúvót. Az 1791 májusában kiadott megyei rendeletben ugyanis már az olvasható, hogy „senki a falu rétjére, sem pedig házhely utáni földre, rétre senkinek pénzt adni a földesuraság tudta nélkül ne merészeljen, annak elvesztése alatt".

132 A fenti intézkedések valójában egyáltalán nem mérsékelték az uzsorásak problémává nőtt tevékenységét, ami nem kerülte el II. József figyelmét.

133 Balassagyarmaton is vagyonok születtek és semmisültek meg a különböző hitelügyletek révén. A szerteágazó kereskedelem nyomán kialakult szétszórt hitelek — a békés években elmaradó nagy felvásárlások következtében — megfojtották a tőkeszegény vállalkozókat. 1815. szeptember 2-án a városban tartott úriszék tárgyalta egy németlipcsei és egy alsókubini hitelező perét a balassagyarmati Brajner Ábrahám, Schneider Löbl és Blau Pinkász kereskedők ellen, akik a háborús években történt vásárlásaik következtében 300 ft-os összeggel tartoztak hitelezőiknek. A két hitelező megnyerte a perét, de mivel az adósok nem fizettek, 1817. április 30-án Plachy János kékkői uradalmi ügyész, Gasparik István városi jegyző, Hefter Albert főbíró, Novak Mihály törvénybíró, Davidek József esküdt és Mészáros István szabados közreműködésével végrehajtást eszközöltek náluk. Ennek során Brajner házát lefoglalták, de évi 18 ft 36 d bér fizetése fejében — ami a hitelezőé lett — továbbra is benne lakhatott. Schneider már nem élt. Teljesen elszegényedve halt meg és „csak a nyomorúságnak hírét hagyta maga után". Blaut pedig, aki a divényi uradalom telkén lakott, nem tudták végrehajtani, mivel ott a kékkői uradalom ügyésze nem tevékenykedhetett.

134 A város kereskedői körében most már meglehetős összhang uralkodott, ami nemcsak a hitelügyeikkel kapcsolatos társulási lehetőségekből, hanem a városi közigazgatáshoz és a két uradalomhoz való viszonyukból is adódott. A görög és zsidó község elsősorban kereskedő emberek közössége volt, akik mintegy felosztották maguk között a piaci lehetőségeket. Ezt az uralkodó osztály, a közeli és távoli környéken lakó nemesség kereskedelemmel kapcsolatos magatartása szinte meg is követelte.

135 Az állandóan nyitva tartó bolttal rendelkező kis- és nagykereskedők mellett jelentős csoportot alkottak a jobbágyfalvak paraszti lakosságának mozgó áruszállítói, a szegénysorsú házalók, akiket az 1787 szeptemberében kiadott uralkodói rendelet — a szabályok betartására kötelezve őket — vett védelmébe. Házaló kereskedést a vásárokon kívül is szabad volt folytatni, ha az illető házaló annak a vármegyének igazolványával rendelkezett, ahol állandó lakóhelye volt. Az igazolvány elnyeréséhez, amit díjmentesen adtak, a házaló földesurának bizonyítványára volt szükség, mely szerint a kérelmező „igaz életű ember". A házalóknak azonban nem volt szabad vámbélyegezetlen külföldi vagy örököstartománybeli árukkal kereskedniük. Az ilyen árut nemcsak elkobozták tőlük, de árusítóikat is örökre eltiltották a kereskedéstől. További védelmüket jelentette, hogy 1788 augusztusában nyomatékosan figyelmeztették a hatóságokat, hogy azokat a kereskedőket, akik „portékájukat házról-házra árusítják", semmiféle taxáJással, vagyis illetékkel nem szabad sújtani.

136 A kereskedők és az árutermelő kisiparosok számára az országos vásárok jelentették a legnagyobb értékesítési lehetőséget. Ezek száma a városban ekkor már nyolcra emelkedett. Vásári jellegű megnyilvánulásoknak tekinthetők az állat- és terményvásárok mellett azonban a különböző aukciók, az ún. kótyavetyék is. 1792 októberében gróf Balassa Ferencnek „az ő maga