Balassagyarmat története 896–1962 (Balassagyarmat, 1977)
A TÁJ TERMÉSZETI FÖLDRAJZA - III. A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG
A három, névsor valószínűleg nem tartalmazza az összes családfő nevét. A tényleges családlétszám megállapításához — a be- és elköltözéseket is figyelembevéve — nem rendelkezünk elég adattal. Feltételezhető .azonban, hogy az 1716-ig beépített 68 telekből leszámítva az uradalmi, a városi és egyházi épületek telkeit, a mintegy 63—65 különböző nagyságú telken és épületben 120—130 család lakott 1716-ban. Ezt a számot öttel szorozva megkapjuk a körülbelüli lélekszámot. Eszerint 1715-ben 600—680 lakosa lehetett városunknak. Az 1696. évi adófelmérés szerint az újratelepült város lakosai kétnyomásos gazdálkodást folytattak. Ez önmagában véve nem mond sokat, de ha figyelembe vesszük, -hogy a szintén 1690-ben újratelepült és ugyancsak gróf Balassa Bálint tulajdonában és Jakusith Kata zálogbirtokában volt Salgótarjánban 1698-ban már a kor színvonalán álló háromnyomásos gazdálkodást űzik, akkor ez a hátramaradottság jele és még inkább az, mert még 1715-iben is a kétnyomásos gazdálkodást folytatják Gyarmaton. Ennek legfőbb oka nyilván nem a talajadottság, hanem a beköltözöttek mezőgazdasági hagyományaihoz való ragaszkodása, ami a pásztorgazdálkodás túltengéséhez vezetett. Az újratelepült város ugyanis olyan kevés iparos elemmel rendelkező parasztváros, amely jövedelemforrásai legfőbbikének a rideg állattartást tekinti és még mintegy félszázadon át annak is fogja tekinteni. 46 1703-ig a gyarmatiak és a szügyiek ménesei, gulyái és kondái a szügyi malomtól az Ipolyig szabadon járták a határt. Ez az állapot a Rákóczi-szabadságharc idején is változatlanul fennállt, sőt fokozódott, mert a katonai szállítás és élelmezés szempontjából oly fontos ló-, szarvasmarha- és sertéstenyésztés a pásztorkodó emberek betelepedését eredményezte. Így jött ide „az elmúlt kuruc háborúnak kezdetén" Agárdi János is. Tőle tudjuk, hogy a pásztorkodás „amikor Vadkerten német volt", tehát 1709—1711-iben is zavartalanul folyt. A két-három évtizedig Gyarmaton lakó. pusztát járó, pásztorkodó emberek közül a legtöbb az 1716-tól 1738-ig terjedő időben költözött el a városból, amiből a pásztorgazdálkodás lassú hanyatlására következtethetünk. Néhányuknak a nevét is ismerjük: Agárdi János, Becsánszky Pál, Bélák Mihály, CzibűLa János, Hajdú János, Majerszky Márton, Palkón György, Pásztor Mihály, Sebián Pál, Szlezák János és Varga Jakab. Ez a 11 pásztorember csak töredéke a gyarmati gazdák megbízásából pásztorkodóknak. Az ő tanúvallomásaikból tudjuk, hogy mennyire nem volt — és a legelők fenntartása miatt mennyire nem is lehetett — korszerű a balassagyarmatiak földművelése. A városbeliek néha mákot vetettek a szügyi határ közelében levő földjeikbe. Ilyenkor hol megengedték, hol nem, hogy a szügyiek ezen a tájon legeltessenek. A szügyiek a gyarmati, a gyarmatiak a szügyi területeken szabadon vágták az erdők fáit. Ez a nagy szabadság a harmincas években kezdett ellenségeskedéssé fajulni. A szügyiek a gyarmatiak által vágott fát, még ha az gyarmati területen is volt, gyakran bevitték Szügyre. 1741-ben pedig — élükön a bíróval — lekaszálták a gyarmatiak kölesét. Az odavetődő csesztvei Sullya Pált nem engedték útjára, nehogy hírt vigyen a gyarmatiaknak, akik ebben az időiben kezdték nagyobb mértékben a kölest termeszteni. 1741-ben, húsvét táján „a gyarmatiak, egész városostul a Visegrádi úton kívül, Gyarmat felé, irtották az erdőt, némely részük szántott, némely pedig vetette" a kölest, 47 vagyis kalákában dolgoztak annak az útnak a mentén, amely nevében még őrizte annak az időnek az emlékét, amikor Visegrád királyi székhely volt és a főútvonalak oda vezettek.
