Jakab Sándor: Nógrád megye története IV. 1944–1962 (Salgótarján, 1973)

A FELSZABADULÁSTÓL A SZOCIALISTA FORRADALOM GYŐZELMÉIG 1944—1948

vájár". Több helyen nem fogadták el a normát, hanem annak felülvizsgálását kérték. „A segédmunkások, nagycsaládosok annyit sem keresnek — hangoztatták a dolgozók —, hogy az élelmiszer levonására elég legyen."

178 Az alacsony bérek és a súlyos mgeélhetési problémák miatt tiltakozásul a ságújfalusi és kőkuti aknák dolgozói 1946 őszén sztrájkba is léptek.

179 A stabilizáció után — bár a rendelkezésre álló élelmiszerek és iparcikkek mennyisége jelentősen megnőtt — a munkások ellátása még mindig bizonytalan és rendszertelen maradt. Az 1946-os aszályos mezőgazdasági év után a szükségletekhez képest nagy volt a fogyasztási cikkek hiánya. S bár 1946, augusztus elsejével országosan bevezették az élelmiszer jegy-rendszert, de a munkások ellátása így sem volt megfelelően biztosított, mivel a közellátási miniszter Nógrád megyét önellátónak minősítette. A legfőbb mezőgazdasági termékekből az önellátás sohasem volt lehetséges a megyében, különösen nem ilyen aszályos esztendő után. A beszolgáltatás vontatottan haladt, a gazdák elszámoltatása sem hozott eredményt. 1947 tavaszán országosan olyan mérvű átmeneti hanyatlás következett be a reálkeresetekben, hogy azok a stabilizáció körüli szintre estek vissza. Az acélgyári igazgató 1947 februárjában megszigorította a természetbeni juttatásokat, a nominálbéreket pedig felemelte. A vasmunkások között nyomott hangulat lett úrrá, félteni kezdték a rimamurányi időszakából örökölt szociális jogaikat is (ingyen lakás, fűtés, világítás a gyári kolóniákon stb.). A természetbeni juttatások rendezetlensége júniusban konfliktusba torkollott, ekkor ugyanis csökkentették a gyári munkások jegyes kenyéradagját, amely addig a bányászokéval volt azonos mértékű. A munkások azt is megtudták, hogy a gyári élelmiszerüzletben elég tekintélyes mennyiségű liszt van raktáron. Az asszonyok kivonultak az utcára és tiltakoztak a kenyéradag csökkentése ellen, továbbá követelték a liszt szétosztását. Az acélárugyárban a termelés leállt, gyűlést hívtak össze s a munkások felszólították az igazgatót követeléseik teljesítésére, majd küldöttséget menesztettek Budapestre. Másnap Mekis József igazgató és az MKP vezetői — Gáspár Sándor, az MKP KV instruktora, Nógrádi Sándor államtitkár, Oczel János megyei titkár jelenlétében — gyűlést kezdeményeztek a kialakult helyzet tisztázására. A felizgatott tömeg rendbontása következtében azonban erre nem került sor. Ekkor a kommunista vezetők a munkások közé vegyülve megmagyarázták: a fejadag elvont részét és a lisztet a még jobban rászorulóknak kell kiosztani.

180 A munkások szétoszlása után az MKP megyei bizottsága az eseményeket a következőképpen értékelte: „Minden ellenséges behatás ellenére a dolgozók többsége fegyelmezetten viselkedett és hajlandóságot mutatott a gyűlés meghallgatására. A csütörtöki értekezleten ott voltak a szociáldemokraták és tüzelték a népet. A papok házról házra járva küldték az asszonyokat a gyűlésre. A reakció jól tudja, hogy az Acélgyár az egyedüli az országban, melynek élén munkásigazgató áll és őt akarják lejáratni."

181 A stabilizáció után a növekvő foglalkoztatottság ellenére állandóan emelkedett a munkanélküliek száma az országban. Nógrádban — az ipar sajátos területi elhelyezkedése folytán — az országosnál is nagyobb problémát jelentett a munkanélküliség. A földosztás, valamint az ipari termelés fokozódása ellenére a megyében ez időben 4—6 ezer főre volt tehető a munkanélküliek