Jakab Sándor: Nógrád megye története IV. 1944–1962 (Salgótarján, 1973)

A FELSZABADULÁSTÓL A SZOCIALISTA FORRADALOM GYŐZELMÉIG 1944—1948

SS 1944-ben vagyonuk átadása fejében külföldre szállította, ahonnan többé nem tértek vissza Magyarországra. Így természetesen a megye gazdasági és politikai életben sem játszhattak már szerepet a felszabadulás után. A nagytőkések tulajdonában levő bányákon, gyárakon és üzemeken kívül a megyében volt még mintegy 60—65 kisebb, 20—200 fővel dolgozó üzem (3 községi villanytelep, 5 nagyobb kőbánya, 4 téglagyár, 20-nál több malom, csaknem 20 szeszgyár stb.), amelyek túlnyomórészt a helyben lakó kis- és középtőkések, valamint a földbirtokosok tulajdonában voltak. A földbirtokosok között kevés volt a tulajdonképpeni mammutbirtokos. Gróf Pappenheim Siegfried bujáki — mintegy 8300 kat. hold földjével -— és báró Solymosi Jenő Kisterenye és több más községre kiterjedő birtokos tartozott a legnagyobbak közé. 3500 kat. holdon felüli földterülete egyébként mindössze 5 földbirtokosnak volt, de e birtokok nagy részét is erdő borította. Így Jankovich Istvánné salgótarjáni birtokos 3336 hold földjéből 2728 kat. hold volt az erdő.

0 Ritka volt viszont az olyan község a megyében, ahol ne lett volna egy-egy 1500—2000 kat. holdas nagybirtok. Az erdők magas aránya az 1500—2000 kat. hold nagyságú birtokokra, továbbá a középbirtokokra és a nagyobb parasztgazdaságokra is jellemző volt. Az erdők nagysága azonban nemcsak a földbirtokosok, hanem a gazdagparasztok jövedelme szempontjából is fontos szerepet játszott. A sok és olcsó munkaerőt foglalkoztató külterjes gazdaságok ugyanis az időjárás vagy más természeti csapások következtében keletkezett jövedelemkiesésüket az erdőből tűzi-, illetve szerfa kitermeltetésével pótolták, ami hozzájárult gazdálkodásuk külterjességének konzerválásához. A földbirtokos családok fiai közül sokan vállaltak közszolgálatot. Ezek ültek az állami hivatalokban, a bankok igazgatóságaiban és más, jól jövedelmező állásokban, vagy katonatisztként tevékenykedtek. A megyében számos földbirtokos bérbe adta földjét. A kizsákmányolás megszemélyesítői így a parasztok szemében főképp a bérlők voltak. Az „uraságot", ahogy akkor a nagybirtokos földtulajdonosokat nevezték, alig látták falun, ők jóformán csak az aratást befejező aratóünnepségre, vagy vadászatra jöttek „haza" birtokaikra. Helyettük minden mást az intéző, az ispán, a jószágkormányzó intézett, illetőleg, ahol bérbe adták a földet természetesen a bérlő vezette a gazdaságot. A bérlők a mielőbbi meggazdagodás érdekében a földeken általában rablógazdálkodást folytattak és kegyetlenül kiszipolyozták azt. Nógrád megyében az ipari és mezőgazdasági keresők aránya már a felszabadulás előtt nagyjában azonos volt, mintegy 40—40 %-ot tett ki; az ipari keresők óriási többsége munkás volt.

7 Az 1941-es népszámlálás szerint az iparban foglalkoztatottak száma 24 104 fő volt. A munkások jelentős része a megyére jellegzetes és majd évszázados múlttal rendelkező iparágakban helyezkedett el. A bányászatban 8745, a vasés fémiparban pedig 4235 fő dolgozott. A gép- és villamosenergia iparban dolgozó 1167 főből a többséget a villamosenergia ipar alkalmazta, mivel a megyében a gépgyártás mindig minimális volt. A kő-, agyag- és üvegiparban dolgozó 2004 fő döntő többsége az üvegiparban és a kőbányászatban, kis hányada pedig magánkézben levő téglagyárakban dolgozott. Az élelmiszeripar 1033 keresőjének a munkalehetőséget nagyrészt az akkor még Nógrád megyé-