Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

négy megbízott nemes nélküF'. A négy „megbízott" nemes a szolgabírák, a megyei nemesség választott képviselői, akik az ispánnal, vagy annak familiárisával, az alispánnal szemben a köznemesek érdekeit képviselték. Ettől kezdve a vármegye hatósága által kiadott iratok a „Mi N. N. Nógrád vármegye ispánja (vagy alispánja) és négy szolgabírája" (Nos N. N. comes (vicecomes) et quatuor judices nobilium comitatus Newgradiensis) bevezetéssel kezdődtek, és az oklevél alján vagy hátlapján a hitelesség bizonyításául az ispán vagy az alispán viaszba nyomott pecsétje mellett a négy szolgabíró pecsétje is helyet foglalt. Ez külsőleg is kifejezésre juttatta a köznemesi vármegye létét, súlyát és a nemességnek a jobbágyságtól való elkülönülését.

2

'

1 A köznemesi vármegye közigazgatási és törvénykezési tevékenysége a király által kinevezett ispánnak, illetve megválasztott helyettesének, az alispánnak és a megye nemessége által választott szolgabíráknak intézkedési körébe tartozott, akik a megyei nemességből kikerült esküdtek segítségével és a jegyző közreműködésével látták el hivatalukat. Az alispánok száma — a területi adottságoktól és a feladatok nagyságától függően — egynél több is lehetett. Az eredetileg egy évre választott szolgabíráké már elég korán négyben állapodott meg. Tisztük ellátása sok teherrel járt. A XIV. század folyamán —- a megyékre hárított adóbeszedésnek volt ebben szerepe — már az egy-egy szolgabíró alá tartozó járások is kialakultak. A megyei esküdtek száma változó lehetett. Az ispáni és alispáni jegyzőknek egyre fontosabb a szerepük. Hihetőleg ők a megye levéltárának őrzői is, ahová — az 1298. évi XLVII. tc. értelmében — a bűnperek iratait 12 esküdt nemes jelenlétében kellett elhelyezni. A kimondottan vármegyei jegyzők — a megye nemessége által díjazás ellenében felfogadott, rendszerint egyetemet is végzett „íródeákok", a „nótáriusok" — a XIV. században tűntek fel. A vármegyék ispánjainak és alispánjainak célkitűzéseit és tevékenységét — a köztük fennálló familiárisi viszony következtében — azonosoknak tekinthetjük. Ez a helyzet Nógrádban is, és ezért a megye közigazgatása és igazságszolgáltatása a mindenkori ispán országos politikában betöltött szerepének a helyi megnyilvánulása volt. Nógrád vármegye tatárjárás utáni név szerint ismert első ispánja — mivel a Nagy Iván és Reiszig Ede által ilyennek tekintett Marhrand (1246) nem nógrádi, de újvári ispán volt — Sztregovai Tamás (1272). Utána Fülöp váci püspököt (1272—1273), Csete fia Aladárt (1277), a Kacsics-nembeli Szécsényi Farkast (1292), Dráhi Tamást (1296) és a Rátót-nembeli Domonkost (1298—1308) említik forrásaink. A névsor nyilvánvalóan nem teljes. Alispánjainké még kevésbé az. Ezek közül az első név szerint ismert a csak 1300-ban előtűnő Záhnembeli Berend. A szolgabírákról még ennyit sem tudunk. Domonkos eleinte Vencel és Ottó táborába tartozott. 1307. októberében elismerte I. Károlyt királyának és 1308. szeptember 22-én mint nógrádi ispán vett részt az országgyűlésen és az 1308. november 21-i pesti, valamint az 1309. évi székesfehérvári koronázáson. 1312-ben királynéi tárnokmesterré, 1315-ben nádorrá lett. Ekkor kapta meg Záh Felicián első ízben elkobzott javait. Nádori tisztét öt évig, talán haláláig viselte, de azt nem tudjuk igazolni, hogy az 1308-tól 1320-ig, illetve az 1326-ig terjedő időben is ő volt-e megyénk ispánja és