Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)
települések számára megszerzett vásártartási jogok is. Bizonytalan, hogy a XIII. században mely falvaink tekinthetők vásáros helyeknek, de hihető, hogy számuk a XIV. században jelentékeny mértékben gyarapodott. Valószínű, hogy nagyobb falvainkban mindenütt volt vásár-, illetve piactartási jog, amivel a földesurak rendelkeztek. így pl. Szécsényi Tamás 1348-ban Endrefalvára érvényes vásárjogát, királyi beleegyezéssel, Csellenfi János (Karancs-)Ság nevű falujára ruházta át. Az a felfogás, hogy ezek a vásáros helyek — pl. az akkor Hont megyei (Balassa-)Gyarmat — egyúttal mezővárosi jogokkal is rendelkeztek nem minden esetben igazolható. Az utak, hidak, révek mellett alakultak ki a földesúri kézben levő vámszedő helyek. Ezek a vámtételek és a megvámolható áruk és személyek tekintetében, amint az egy 1405. évi vizsgálat során kiderült, már a XIV. században is rendkívül bonyolult rendszer szerint tevékenykedtek. 18 A XIII. és XIV. század fordulóján a mezei gazdálkodás formái nem nagy előrehaladást tettek. A jobbágyokat állandóan fenyegető, munkájuk eredményeit pusztító kölcsönös földesúri hatalmaskodások termelési válságokat idéztek elő egyes falvak életében. A válságok hol itt, hol ott kirobbanó másik oka a jobbágyok elköltözése és ennek következtében a telkek gazdátlanná válása. Ennek megakadályozását is célozta az 1351. évi törvényhozás, amely az összes birtokosoknak kötelező, egyenlő megterhelést írt elő a jobbágyság számára, kijelentve, hogy a behajtását elmulasztó, engedetlen földesurak jobbágyaitól a király fogja azt a maga számára beszedni. Hasonló intézkedések akkor Európa-szerte voltak. Hátterükben a nagy pestisjárványok által okozott elnéptelenedés miatti munkaerő-vándorlás és -csábítás állt. Bár hazánkat a járvány kevésbé sújtotta, az 1347—1349. évi nagy pestistől 1500-ig 26 olyan évről tudunk, amikor az nálunk is pusztított és hihető, hogy a kezdetleges védekezés miatt a halálesetek száma is nagy volt. Az. 1351. évi törvény — amelynek létrejötte a közép- és kisbirtokos nemesség sikerének könyvelhető el — elsősorban a kevés jobbággyal rendelkezők érdekeit szolgálta, nehogy a nagybirtokosok eltérő, és a jobbágyoknak kedvező feltételekkel a munkaerőt tőlük elvonják. A kilencedet azonban még számos, a helyi adottságoktól is függő kisebb-nagyobb kötelező „ajándék" is kiegészítette, vagyis csak az egyháznak járó tized és a földesúrnak adandó kilenced volt egyértelmű és általános, de változó volt a többi szolgáltatás aránya és nagysága, ami a jobbágy vándorlást továbbra is elősegíthette. A nógrádi falvak mindegyikében — amelyek zöme 20—30 lakóháznál aligha lehetett több — más és más lehetett a lakott és lakatlan telkek aránya és azok hasznosítási módja. Valószínű, hogy a jobbágyok elköltözése, ha az igavonó állomány és az emberi munkaerő bősége megengedte, a visszamaradtak földjeinek növekedését eredményezte, ami jövedelemtöbbletével a parasztság rétegződésének elmélyülését okozta. A rendelkezésünkre álló adatok — mivel megyénk középkori mezőgazdaságtörténete feltáratlan — nem adnak módot a XIII—XIV. századi paraszti és földesúri gazdálkodás behatóbb vázolására. Hihető, hogy az a tájegységek — pl. a szőlő- és gyümölcstermesztés, valamint az állattenyésztés túlsúlya — és uradalmak szerint változott s csak néhány vonatkozásban lehettek azonosak a feltételek. 10
