Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

szűnt meg. Arra nézve, hogy a király megyénk belső ügyeinek rendezését személyesen segítette elő, két példát is felhozhatunk: A Kacsics-nembeli Simon fia Folkus — aki hihetőleg a tatárok elől menekülő IV. Béla vendéglátója Fülek várában, majd pedig az odamenekültek védelmezője — a király 1246. január 10-i oklevele szerint, amelyben birtokait Pok-nembeli Móric főpohárnok mester, újvári ispánnak adományozta — megölte rokonát, a tarjáni Illés fia Mihályt. Ezért halálbüntetés járt, de a király, az ország báróinak tanácsa és „az ország néhány nemese kérését figyelembe véve" megkegyelmezett neki és perdöntő párviadalra ítélte, de ezt, mivel időközben pártütéssel, felségsértéssel és hamis pénzveréssel is bevádolták — a szokásjognak megfelelően — meztelenül vívandó párbajra módosította. Közeledvén a párbaj napja, több nemes kíséretében a király lábai elé borult és kérte, hogy szabjon rá bárminő büntetést, csak életét és vagyonát hagyja meg. A király ekkor börtönbe vettette, de több nemes úr közbenjárására szabadon bocsátotta. A Folkusért háromízben közbenjáró nemesek zömmel nógrádi hívei és familiárisai lehettek. Folkus bosszút állt vádlóin és az ügyét nem támogatókon, így az esztergomi érsek újra benépesített Hatvan nevű faluját (hihetőleg a mai Fülekpüspökit) is megrohanta, lakosait leölette, templomát és a néhány ottlakó nemes házát pedig leromboltatta. Az ügyről értesült az éppen úton levő király. Kitérőt tett és Fülek alá érkezve, felüzent Folkusnak, hogy jelenjen meg előtte, de az eltagadta otthonlétét és a törvény elé idézéseket sem vette figyelembe. Béla ezt megsokallta, Folkust elfogatta és Székesfehérvárott birtokai elkobzására és halálra ítéltette. Folkust visszakísérték a börtönbe, de ott leverte az egyik fogoly bilincseit, azokkal két őrét megölte, megszökött és maga vetett véget életének. Holttestét egy bitófa alatt találták meg. Tényként kell azonban leszögezni, hogy Folkus semmivel sem volt rosszabb, mint korának többi nagyurai. Más természetű volt az 1255. évi generális congregatio — a több megye ügyeit a király vagy a nádor jelenlétében intéző megyegyűlés — egyik határozatából elénk táruló eseménysorozat. Ez a legrégebbinek ismert nógrádi megyegyűlési intézkedés példája annak, hogy a feltörekvő és a földesúri kötöttségektől szabadulni akaró elemeket hogyan szorítják vissza királyi tekintéllyel régi szolgálataik teljesítésére: IV. Béla 1255 nyarán az elfoglalt vagy gazdátlanná vált birtokok ügyeinek rendezésére Vácra hívta össze Hont, Nógrád és Gömör vármegyék lakosait. Itt Benedek esztergomi érsek előadta, hogy néhány Nógrád megyei katonáskodó jobbágya és szegődményese szabad emberként viselkedik, sőt meg is szökött és kérte a királyt, hogy kényszerítse őket „a szent király által rendelt" kötelességeik teljesítésére. Kiküldték tehát Tekus, Szécsényi Folkus és Szügyi Lóránt ispánokat, hogy nyomozzák ki azokat. Ezek megállapították, hogy a bevádlottak az egyház szolgái közül valók és (Érsek-)Vadkerten saját földjeik vannak, amiket azok rosszasága miatt hagytak el. Kifogásukat figyelembe nem véve előző szolgálataik teljesítésére kötelezve, vadkerti földjeikbe, részeiket elkülönítve, azok elidegenítését tiltva, visszaiktatták őket.

1 A tatárjárás utáni gazdasági és társadalmi fejlődés egyik legfőbb jellemzője a királyi és a vármegyei birtokállomány magánosok kezébe jutása és a