Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HONFOGLALÁSTÓL MOHÁCSIG (896—1526)

ni kötelék sem fűzte, és így nem is függnek tőle. Bánk bodrogi ispán a Berentefalvi Záh-nembeli István prisztaldusz kíséretében tüzesvas-próbára Váradra küldte a feleket. Ott Barakony tanúi nem jelentek meg, rokonságát nem tudta igazolni. Ezért a torlók, régebbi szolgálataik teljesítése mellett megmaradtak földjük birtokában. Ez is bizonyítja, hogy a személyes szabadsággal együtt járt a föld, és hogy Cserhátszentiván valószínűleg az azt rabszolga prédiumból faluvá tevő vagy benépesítő XIII. század eleji Jánosnak, azaz Ivánnak köszöni létrejöttét. A rabszolgákból szabaddá tett torlók egyházi földesuraság alá tartozásukat nagy emelkedésnek tekintették és ahhoz körömszakadtáig ragaszkodtak. Pedig az ilyen libertinusok helyzete sem volt rózsás. Személy szerint már nem adták-vették, de a művelésre átadott földjükkel együtt eladományozhatták őket, mint ahogy 1229-ben Szécsény, Géc, Rimóc és Almás falvakat az ottani libertinusokkal együtt kapta meg a Szák-nembeli Pósa. Szerepük volt az egységes jobbágyosztály kialakításában az I. István kora óta folyó telepítéseknek is. A hoszpeszek — akik nem minden esetben külföldről származó telepesek — királyi vagy várbirtokokon folytatott tevékenysége hasonló telepítésekre ösztökélte a birtokaik gazdaságosságát növelni akaró egyházi és világi nagyurakat. A telepesek, hogy munkájukat eredményesen végezzék és ezzel a földesúr jövedelmét gyarapítsák, libertinusi jogokat kaptak, ami a különböző népelemek hoszpeszi kiváltságú falvakba költözését eredményezte. A kiváltságok adásában az egyház járt az élen. Megyénk egyházi birtokokhoz tartozó falvainak lakosait is kedvezően érintették azok a kiváltságok, amiket az egyes főpapok népeik számára ki tudtak vívni. így kaptak például az esztergomi érsek népei — köztük a vadkertiek is — 1239-ben IV. Bélától az egész ország területére szóló vámmentességet. A kiváltságokkal egybekapcsolt földesúri telepítési akció a városi és mezővárosi fejlődés kibontakozásának kezdete. A XI. században ugyanis még a püspöki székhelyek, mint Vác, Esztergom és a nagyobb helyek is, mint Fehérvár, Buda (Óbuda), Pest, Nógrád, Hont, a vármegyei szervezet keretébe, annak tisztjei igazgatása alá tartoztak és így nem volt városi önkormányzatuk. Lakóik sem voltak városi polgárok, hanem várnépek (civis, civiles) vagy vármegyei szervezetbe tartozó vendégek (hospesek). Ezen az állapoton a XIII. század első felében már számos kiváltság tört rést, de a XI. századi örökséget csak a tatárjárás utáni évtizedekben számolták fel.

30 A birtokvisszavételek nagy ellenszenvet váltottak ki, mert — amint Rogerius írja — „akik azelőtt gazdagok és hatalmasok voltak és akiknek kíséretében mérhetetlen sokaság vala, alig voltak képesek magukat többé fenntartani". A nagyurak elégedetlenségét betetőzte a kunok 1239. évi befogadása. Most már a kisbirtokosok előtt is mélypontra süllyedt IV. Béla népszerűsége, aki nehéz helyzetében csak néhány hűséges hívével nézett elébe az 1241—1242. évi tatárjárásnak. 1241. március 12-én törtek át a tatárok a Veieckei-szorosnál emelt torlaszokon és semmisítették meg Dénes nádor seregét, aki csak kevesedmagával menekült meg. Március 15-én már Pest környékén száguldoztak a tatár előőrsök és pusztításaikat megyénk déli részein is elkezdték. Szomorú bizony-