Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A TÖRÖK KIŰZÉSÉTŐL A POLGÁRI FORRADALOMIG (1683—1848)
Nagy volt megyénkben a népességmozgás, de ez elsősorban megyén belüli és — bár irodalmunk túlbecsüli jelentőségét — csak töredéke ennek a más megyékbe való jobbágyelvándorlás. Ez utóbbi — a jóval nagyobb arányú XVII. századival szemben — a század elején a lakosságnak csak mintegy 3%-át késztette a megye elhagyására. Ugyanekkor azonban a megyénkbe való bevándorlás is valószínűleg az elvándorláshoz hasonló méretű. Ezt igazolja a megye nyugati része délre húzódó sávjának északi megyékből származó szlovák lakosokkal való betelepítése. Sok esetben inkább csak átvándorlásról, mintsem a törzslakosság elvándorlásáról lehet szó. Ez utóbbit nagymértékben gátolta a Werbőczi-féle Tripartitumban is rögzített ősi eredetű paraszti örökösödési jog, amely a „hadak", illetve a néprajzi értelemben vett „nagycsaládok" kialakulását és helyben maradását segítette elő. Nem ismerjük az 1686 utáni, a volt török területekről történő visszavándorlás mértékét sem, pedig ilyen is volt, leginkább éppen a paraszti örökösödési joggal függött össze, s főleg az elpusztult falvakba irányult. A megye vezetősége 1720-ban és 1723-ban összeiratta a más megyékbe önkényesen eltávozott jobbágyok nevét, előző és akkori lakóhelyét, elköltözésének évét és kifizetetlen köztartozását. Eszerint 1700 előtt Hont megyébe 33, Nyitrába 10, Zólyomba 4 jobbágycsalád szökött el. A távolabbi Csongrád és Békés megyékbe ekkor még csak 4 család merészkedett. Pest megyébe 1700-ig 81, 1700 és 1711 között 62, 1711 és 1723 között pedig 285 Nógrád megyei jobbágycsalád költözött. Jellemző, hogy az esztergomi érsekség, a váci püspökség és gróf Koháry István falvaiból szöktek meg a legnagyobb számmal. így pl. Felsőesztergárról 13, Nagyzellőről 34, Érsekvadkertről 17, Dejtárról 10, Nógrádról 12 család. Tehát a majorsági gazdálkodásra építő uradalmakból, ahol a jobbágytelkek az allodiális földek gyarapítása miatt már ekkor igen kicsinyek — pl. az esztergomi érseki birtokokon már 7 /:)2-ed jobbágytelkek is voltak —, míg az alföldi részeken annyi földet szánthatott és vethetett az új telepes, amennyihez igásállata volt. Egy Pest megyei összeállítás szerint Kiskőrös első 4 telepese Bánkról költözött be. 1710-ig Versegre 8 magyar család, Domonyba Lestről 3 család, 1711ig Albertibe több család, 1710-től 1720-ig Sződre 5 család, 1713-tól 1720-ig Cinkotára 9 család, 1714-től 1720-ig Bényére, ahová a Fáyak telepítettek, 18 család, 1720-ig Ácsára 13 család, Apostagra, Nógrád községből 8 család, Aszódra 20 család, Csömörre 26 személy, Galgagyörkre 12 személy, Gödöllőre 11 család, Kerepesre 7 személy, Nagykátára 17 magyar család, Rákospalotára 9 magyar család telepedett le szökés útján megyénkből. A Nógrád megyei kimutatás szerint az 1720-ig elköltözött 873 szökött jobbággyal szemben 222 jobbágy vándorolt be. Arra nézve, hogy hány zsellér, szolga és szabados, valamint jobbágytelken élő vagy anélküli kisnemes vándorolt el, illetve vándorolt be, nincsenek adataink, de valószínű, hogy ezek száma nem lehetett csekély. Épp így nincsenek adataink a cigányok mozgásáról sem. A jobbágyszökések 1720 után is voltak, de ekkor már inkább a távolabbi, dél-alföldi területek felé irányultak. 11 Megyénkben már a XVII. században kialakultak az elpusztult falvak és mezővárosok újratelepítésének a módozatai. Igen jellemző erre az 1663 után szétfutott balassagyarmati lakosság visszatelepítése 1671-ben. A földesúr, gróf