Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)
A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)
kegyelmed szomszédságbeli barátságáért valami nehezen megalkudtam vélek mint falu(val)... ilyen formán": 3 esztendeig 30—30 ft-ot és 10—10 icce vajat adnak. A megállapodásban, „szomszéd vitéz barátom, meg állok 3 esztendeig, annak utána (okából) kegyelmed is onnan felül, oltalmazza én is innen alól és talán megszaporodnak szegények". A fenti példából is kitűnik, hogy a hódoltság olyan falvaiban, ahol a magyar és török földesurak egymással és a falvak lakosaival szót tudtak érteni, nem a népesség pusztulása, hanem gazdasági megerősödése és számbeli növekedése következhetett be. Hasonló megállapodásokat a hódoltságban lakó nemesekkel is kötöttek. így, 1667-ben a Szécsényben lakó Muharim és Murtazon szpáhi kiszellői török földesurak megállapodtak a Kiszellőn lakó Bene Andrással, aki 2 ezüst tallér, 1 lóra való puskatok, 2 korsó és 1 nadrágnak való posztó esztendőről esztendőre való megadása fejében Kiszellőben és másutt is „bízvást, maga cselédestül lakhatik ... az mi török partunkról nem lészen bántása. Ne féljen senkitül, csak az Isteniül". A második török hódoltság két évtizede alatt a török földesurak „gazdálkodása" nemigen térhetett el az 1630^as évek óta megszilárdult gyakorlattól. Közrejátszott ebben az, hogy a törökök csak néhány városban, mintegy zsákmányolási központokban laktak, és így nem avatkoztak úgy bele a falvak gazdasági életébe, mint a jobbágyaik körében lakó nemesek.— A fenti adatok sok mindent megmagyaráznak. Politikai hatásuk a parasztlakosságnak a törökkel megegyezést kereső kurucok oldala mellé állásában és támogatásában jelentkezett. Pedig a török vagy a töröknek behódolt területeken való élet a hadjáratok idején épp oly vészterhes volt, mint a szinte állandó harctérnek számító végvárak vidékén, és a török földesurak sem kisebb kizsákmányolók mint a magyarok, de az általuk birtokolt területek termőföldjének jobb minősége és a pusztai, rideg marhatartás nagyobb lehetősége azok a tényezők, amelyek ott az életet némileg könnyebbé tették. Ehhez járult kizsákmányolásuknak a magyar rendszertől való eltérő volta, és hogy a magyar földesúr kizárólagos hatalma — még ha maga is a hódoltságban, a jobbágyai között lakott — nem érvényesülhetett úgy, mint a magyar területeken. Az is nagy szerepet játszott ebben a nagyon vallásos korban, hogy a török területen nem volt és nem lehetett vallásüldözés. Sok esetben a mezővárosi gyakorlat jutott érvényre a községek önkormányzatában. A falusi bírák és esküdtek a távollakó magyar és török földesurakkal szemben — de azok érdekében is, ha a maguk érdeke úgy kívánta — egyenrangú tárgyaló felek, a régi mezővárosok pedig megtartották, sőt növelték is autonómiájukat. A népmozgás azonban már a XVI. században is igen jelentős volt. A századfordulón a Losonczi—Forgách-féle losonci, somoskői (gácsi) szécsényi és ecsegi (szandai) uradalmak területén még élt az az ősi szokás, hogy a jobbágyok a földesurak akarata ellenére is áttelepülhettek más helységekbe, amint ezt az 1605. évi gyöngyösi feljegyzés is igazolja. Ez is közrejátszhatott abban, hogy a Nógrád, Kis-Hont, Gömör és Heves megyék területén fekvő uradalom 50 települése közül egyedül Gyöngyös mezőváros lakossága nőtt, míg a többi 49 község 1596-ban feltüntetett 401 telkéből 99 (24,7%) volt elhagyott (deser13* 195