Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

kozva haladékot kért és így a beiktatás csak 1602 januárjában történt meg, de a volt Losonczi-birtokokba való iktatásnál számos tiltakozás is történt. Forgách példáját a Balassák is követték. 1604-ben Balassa Zsigmond visszakapta a királytól Kékkő várát, annak egyúttal kapitányává is lett és azt 1609 és 1612 közt újjáépítette. Gyarmatra nézve azonban ezt csak 1647-ben érték el. A Forgáchok és a Balassák a vár alatti települések benépesítését szabadalmak adásával igyekeztek elérni. Arra, hogy ezek a szabadalmak mik voltak, az 1675. szeptember 20-án Galgócon Forgách Ádám által kiállított, az akkor végvár szerepét betöltő Gács vára alá költözők számára adott — és feltehetően korábbi hasonlók alapján készült — telepítőlevélből következtethetünk. Eszerint azok a „török igától való szabadság szerető, mind lovas, mind gyalog rendben levő katona személyek", akik a gácsi várnak „bátorságosabb megoltalmazásáért" Gácsváralján akarnak letelepedni, jelentkezzenek a vár tisztviselőinél, és ha a megmutatott házhellyel, rétekkel, földdel és kertekkel megelégszenek, azokat „mindegyikük bízvást megszálhassa és fiúról-fiúra bírhassa szabadon minden paraszti szolgálat vagy adózás nélkül", az alábbi feltételek vállalása mellett: 1. Kötelesek a vár megoltalmazására fegyvert fogni, „s az alája ütő" ellenségnek ellenállni. 2. „Se titkon, se nyilván" nem szabad húst vágniuk, bort vagy sert, égetett bort vagy pálinkát áruitatniuk, mert ezek a várúr jövedelmét képezik. 3. Ha várúrnak vagy hozzátartozói közül valakinek valahová el kell mennie, kötelesek annyian, amennyit parancsolnak, „illendőképpen" mellettük „felülni s talpon lenni" és őt elkísérni. 4. A várban levő tisztviselőnek engedelmeskedni tartoznak. Ezek fejében a várúr biztosítja őket, hogy „semmiféle paraszt szolgálatra vagy adózásra se most, se jövendőben" nem fogják kényszeríteni, a nemeseket pedig nemesi szabadságukban megtartják és oltalmazzák. A telepítőlevél, amely nemes és nem nemes katonai szolgálat vállalókkal számol, bizonyos mértékben emlékeztet a Bocskai-féle hajdúkiváltságokra. A végvárak melletti mezővárosokban — Füleken, Szécsényben, Gyarmaton — számos nemes család is meghúzódott, akik sokszor kerülhettek ellentétbe a várkapitányokkal és a végbeli katonákkal. Ezért már az 1609. évi országgyűlés úgy intézkedett, hogy „a véghelyeken zsoldban nem álló nemesek és tisztviselők a maguk szabadságaival, mentességeivel és előjogaival" a többi nemesekhez hasonló módon élhessenek és őket, „ha magukat illő módon viselik és zavargásokat nem támasztanak", se a végbeli kapitányok, se a tisztjeik „ne háborgassák és bármi csekély okért fogságra ne vessék, jog- és ítéletszolgáltatás végett maguk elibe ne hurcolják, hanem ellenükben a saját illetékes bíráik előtt járjanak el" (1609: LV. tc.) A nagy népmozgás következtében azonban nemcsak a végvárak, hanem a nagy- és középbirtokos nemesség falvaiban és telkein is éltek távoli otthonaikból kiűzött nemesek. Velük kapcsolatban rendelte el az 1635. évi LXXV. tc, hogy „személyükre és ingó vagyonukra nézve a vármegyék bíráskodása alatt álljanak". A nemesség, különösen az armalista kisnemesség száma a katonai szolgálatot teljesítő jobbágyok, mezővárosi polgárok, írástudók, papok, földesúri alkalmazottak, sőt örökös jobbágyok megjutalmazása címén egyre nőtt. Létrejött az az ellentmondásos helyzet, hogy az örökös jobbágyság bevezetése korában a nemesség számbelileg gyarapodott, felhígult. Ezek a nemesítések — amit a kirá-