Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

és Magos András füleki vitézek, akik hajlandók a Beniczkyek két puszta telkét megszállni, ,,ha megalkudhatnának vélek bizonyos fizetésben". A törvényt azonban nemigen hajtották végre a várkapitányok. Ezért a megyék panaszára, hogy a várkapitányok — pl. a drégelypalánki is — a hozzájuk szökött jobbágyokat nem hajlandók kiadni, az 1635. évi LI. tc. kimondta, hogy azokat a várkapitányokat, akik ezeket a jobbágyokat a harmadik felszólításra sem adják ki, „az alispánok útján, a fekvő jószágaikból behajtandó" 300 ft pénzbüntetéssel kell sújtani. A kisbirtokosok is főleg a jövevények, a nálunk letelepedni hajlandó kóborlók sorából igyekeztek maguknak örökös jobbágyokat szerezni. 1619-ben Szirákon Kucza András oly feltétellel adta magát önként örökös telkes jobbágyságra, hogy földesurának, Szegedy Gáspárnak szőlőmetszéskor, kapáláskor és kaszáláskor 3—3, aratáskor és szüretkor 2—2, összesen tehát évi 13 nap földesúri robottal szolgál. Amikor az örökös jobbágyság rendszere már kialakult, akkor már az az elv az uralkodó — mint pl. 1667-ben a Balassák kékkői uradalmához tartozó Szentpéteren —, hogy a jobbágyok kötelesek a majorság minden munkáját elvégezni.

5 Az Örökös jobbágyság bevezetésére irányuló törekvések parasztmegmozdulásokat is szültek. Részben ilyen indokai is voltak és a Bocskai-szabadságharc eredményeit nagymértékben veszélyeztette a tiszántúli hajdúk 1607. évi, Nagy András-féle felkelése, ami a budai basa támogatását is elnyerte. Ennek a híre 1607 október végén, a Losoncon tartott őszi megyegyűlés idején érkezett meg. Vaklármának hitték és nem végeztek az ügyben semmit. November első napjaibari azonban sietve újabb megyegyűlést tartottak és intézkedtek a megye fegyverbe állításáról. A november 11-i, harmadik losonci megyegyűlésen pedig, amikor már híre járt a hajdúk közeledésének, nagy volt a kapkodás, amire az szolgáltatta az okot, hogy a békét fenntartani akarókat — így megyénk nemességét is — a hajdúk és a törökök „német ebek"-nek nevezték. A felkelés összeomlott mielőtt megyénkbe ért volna, de új tápot adott a töröknek, hogy a zsitvatoroki békében pontosan fel nem sorolt falunévsor ürügyén újból hódoltatni kezdjen, sőt Vácot is visszakövetelje. Az 1607. évi hajdútámadás — főleg azért, mert a borsodi parasztvármegye a nemesség oldalára állt — összeomlott, mielőtt megyénk területét elérte volna. 1610-ben azonban a nógrádi, kis-honti, gömöri és borsodi parasztok „vármegyéül elvégezték, hogy az urakat és a nemeseket mind levágják". A forradalmi jellegű szervezkedés vezetői „az négy vármegyebeli parasztkapitányok" voltak, akik a „négy vármegyebeli parasztság nevével" a kis-honti Varga Benedek rahói jobbágyot küldték Miskolcra Miskolczi Nagy János hajdúkapitányhoz, hogy kérje meg a tiszántúli hajdúk kapitányait, hogy azok vagy támogassák a négy parasztvármegye fegyveres harcát a nemesség ellen, vagy maradjanak veszteg és ne támadjanak ellenük, amíg ők harcolnak. Miskolczi Nagy János — akinek a hajdúszabadságok törvényes biztosítása után egyénileg sem állt érdekében a parasztság oldalára állni — árulóvá lett és a négy parasztvármegye levelét Forgách Zsigmond nógrádi főispán diósgyőri tiszttartóinak adta át, akik azt siettek uruk tudomására hozni. Értesítésükben helyesen mutattak rá arra, hogy Miskolczi Nagy János nem annyira a jámbor