Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

ajándékot készített elő, és elküldeni akarta." Csakhogy mindezt megtudta az ajnácskői vár kapitánya, a „Sárközi Mihály nevű tévelygő átkozott", és embereit lesbe állítva az ajándékokat vivő törököket megrohanta, elfogta és a Mágócsynak szánt ajándékokat elrabolta. A megsértett törökök ekkor éjnek idején megtámadták Ajnácskőt, amit lehetett elraboltak, elhajtották a marhákat és 300 birkát — tehát a kapitány miatt a szegény jobbágyok jártak rosszul. A „szomszédos híres magyar bégek", azaz a környező magyar várkapitányok mind tudtak erről, de az okát is tudva, nem tettek semmit a bosszújukat kielégítő, megsértett törökök ellen. A kölcsönös ajándékadás kötelező udvariassági formává lett. 1565-ben Frőlich Tamás kassai plébános egy fésűt ajándékozott a szécsényi bégnek, aki egyik beszélgetésük során annak vásárlására kérte, hogy azzal a szakállát gondozhassa, •— vagyis ajándék lett a vásárolni kért dolgokból. A török—magyar érintkezések állandó velejárója a vándor kereskedők kölcsönös ide-oda járkálása volt. Ezek főleg a birtokos urakat, várkapitányokat, bégeket, szpáhikat keresték fel, és sok volt közöttük a kém. így pl. 1576 júliusában a bányavárosok kéme zöld posztót akart eladni a szécsényi bégnek. Ezt azonban nem elégítette ki a posztó minősége, botot hozatott, a posztóárust megverette, sőt — sejtve, hogy kém is — általa még a bakabányaiakat is megfenyegette, hogy ha 8 napon belül nem hódolnak meg, hamuvá égeti városukat. Az ipari és művészeti kölcsönhatások tehát elsősorban a vagyonnal rendelkezők körében terjedtek el, és nincs bizonyítékunk arra nézve, hogy azok a szélesebb néptömegekre már akkor is hatást gyakoroltak volna. 19 Végsősoron azonban a XVI. század a pusztulás százada megyénkben. Egymás után váltak romokká a főleg fagerendás tetőzetű templomok, kőhalmazokká a kastélyok és hamvadtak el a fából épült nemesi kúriák, jobbágyházak' Az alsósztregovai Madách-kastélyt is a törökök gyújtották fel 1552-ben. Jelentős építkezés, legalábbis 1552 után nemigen történt, kivéve a várak erődítését vagy azok helyreállítását. Ilyen erőddé átalakításon ment át a szécsényi kolostor is, amelynek az e célból készült alaprajza is fennmaradt. A falvak és a mezővárosok külső képe a XVI. század eleji állapotot őrizte meg. Ritka a kőház, de a kőből épült nemesi kúria is, amiket mindig külön megemlítettek. Pl. 1549-ben Berki Tóbiás leánya Berénykében atyjától kőházat kapott. A parasztházak építési módjára még a XIX. század eleji faházak szerkezetéből is következtethetünk. Maconkán pedig még 1878-ban is állt egy faház, amelyet felirata szerint 1587-ben csináltatott Szabó Bálint és Orosz Menyhért. Ennek alapján megállapították, hogy néhol szokásban volt: „a falu helyén egykor elterülő erdőség négy élőfáját rótták be háznak, mely oszlopok a gyökereikkel kapaszkodtak a földbe". A szobák igen alacsonyak, az ablaknyílások parányiak és szabálytalan alakúak voltak. Az alacsony, előre lehajtott fejjel való belépésre kényszerítő ajtó a bentlevők végső védekezésének célját is szolgálta. A törökök sem nagyon építkeztek. Megyénkben közülük a legnagyobb építtető Szokoli Musztafa, aki Füleken, Szécsényben és Nógrádon dzsámit, fürdőt és karavánszerájt építtetett. Építkezéseit már füleki bég korában, 1560 táján elkezdhette, de budai basa korában is folytathatta. Az ő nevéhez fűződik