Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

háború", amely megyénk csaknem egész területének török uralom alóli felszabadulását eredményezte.

11 XVI. és XVII. századi forrásaink zömében a jobbágy- és a zsellérlakosság egyaránt a „szegénység" elnevezés alatt fordul elő. Az elnevezés elterjedését nagymértékben előmozdította a magyar és török földesurak részéről történő kettős kizsákmányolás, amelyből az oroszlánrész a török oldalára esett. A II. Szulejmán-féle 1541. évi adóztatási rendelkezéseket csakhamar azokat mennyiségileg túlszárnyaló követelések váltották fel. A salgótarjáni jobbágyok 1626. évi panasza szerint az első török kivetéshez viszonyítva Szinán basa idejében, az 1580-as évek derekán már hétszerte, 1626-ban pedig már tízszerte nagyobb pénzösszegeket és terménymennyiségeket vetettek ki a törökök egy-egy háztartásra. Tízszeres szolgáltatásaikból visszakövetkeztetve, az első kivetés az 1550es években háztartásonként 1 ft készpénz, 1 kila búza, 1 kila zab, 1 kila árpa és 1 icce vaj lehetett, amihez még különböző rendkívüli kívánalmak — robot, ajándék, büntetéspénzek stb. — járultak. Valószínű, hogy a többi hódoltatott nógrádi falvakban is ez volt az alapkivetés és az emelés aránya. A török földesurak, a hűbéres szpáhik, eleinte meglátogatták falvaikat, később azonban a rájuk vadászó magyar végbeliek miatt — a pénz- és terményjuttatások beszállítását is megkövetelve — magukhoz rendelték jobbágyaikat, ami megkönnyítette fenyegetések, kínzások és fogságba vetések általi zsarolásaikat. Ezért azután a jobbágyok, bármennyire is hívták őket, nem mentek el török földesuraikhoz. Így járt az egyik megyénkbeli szpáhi is, aki 1576-ban, bár „egynehány esztendeje vagyon, hogy izpahia a neve" — vagyis hogy mint új hűbéres megkapta a birtokát — „szömével sem látta a jobbágyát". Az ilyen kielégítetlen török földesurak azután a nyolcvanas években — nálunk főleg a kegyetlenkedéseiről híres szécsényi bég kísérőiként, akit 1588 októberében a Sajó menti csatavesztése után a feldühödött parasztok vertek agyon — egymás után sarcolták végig falvaikat. Ernő főherceg is éppen a szécsényi béget és társát, Héder agát panaszolta be a budai basánál, aki 1588. július 16-án kelt válaszlevelében igen fájlalta, hogy a kihágásokat a szultánnal is közölték, mert ő ezt a magyarok hasonló rendbontásai miatt nem tette, sőt azokat a szpáhikat, akik azért panaszkodtak nála, hogy falvaik lakosai nem jönnek be hozzájuk, lecsillapította. Különben is — írta — okuk van a török uraknak a haragra. Mert — amint az a szécsényi bégnek és a vajdának a főherceg által mellékelt leveleiből is kitűnik — előbb figyelmeztették a falvakat és „az istenért kérik őket hogy bemenjenek" és csak meg nem jelenésük esetére fenyegetik „rablással és égetéssel" azokat, akik —• és ez a basa véleménye —, „ha be nem mennek, megérdemlik, hogy elrabolják és égessék őket". Megnehezítette a jobbágyok helyzetét, hogy a török földesurak rendszeresen pénzben követelték a szolgáltatásokat, holott ez ellenkezett a Szulejmán szultán idejében kiadott rendelkezésekkel. 1593 januárjában magyar részen pl. úgy tudták, hogy mivel a török háborúra készül „a hódoltságot nem készpénzben, mint eddig, hanem hónapról hónapra szolgáltatandó élelmiszerekben" fogja követelni. 1593 nyarán pedig a nógrádi, szécsényi és füleki török mindenütt csépelteti és vermekbe rakatja a gabonát, sok szekeret, taligát, ásót, kapát, csákányt és sok száz, lőpor tárolására szolgáló hordót készíttet a lakossággal. Kü10* 147