Belitzky János: Nógrád megye története I. 896–1849 (Salgótarján, 1972)

A HÁROM RÉSZRE SZAKADT MAGYARORSZÁGBAN (1526—1683)

mint fejlődött, és hogy az ércbányászat ekkor már teljesen megszűnt. A török az általa elfoglalt nógrádi területeken rendszerint gerendákat, deszkákat, létrákat, hordókat készítetett a falusi mesteremberekkel. Valószínű, hogy a várak alatti török településeken különböző nemzetiségű bevándorolt „török" iparűzők is éltek.

8 A paraszti élet alapvető törvényei sorába tartozott a jobbágyok örökösödési joga, amit Werbőczi Hármaskönyve is tiszteletben tartott. Ösi eredetét már az 1351. évi VI. tc. is bizonyítja és az — 1655. évi XLVIII. tc. és az 1687. évi XI. tc. részletkiegészítéseivel — egészen az 1840. évi VIII. tc. hatályba lépéséig fennállt. Ez a szokásjog, Nógrád megye paraszti gazdálkodásának is egyik élő és ható jogbiztosítéka volt, mert gátolta a parasztok elvándorlását. Lényege, hogy a jobbágyok fiai és leányai — ellentétben a nemesekével, akiknél a leányokat csak negyedrész illette meg — egyenlő arányban örököltek és hogy a jobbágy feleségek vagyon jogilag egyenlő helyzetben voltak a nemesasszonyokkal. Ez az ősi jog nagymértékben biztosította a parasztság osztályérdekeit és egyetlen hűbéri viszonyra utaló vonása az, hogy az örökös nélküli paraszt az önmaga által szerzett vagyonnak csak a felét hagyhatta arra, akire akarta, mert a másik felét a földesura örökölte. Lényeges vonása még ennek a jognak, hogy szélesre tárta a kaput az osztályon belüli vagyoni rétegeződés számára, mert biztosította a saját szerzeményű magántulajdon családi jellegét és erősítette a paraszti nemzetségek, a „hadak", vérszerinti összetartozásának szálait az „ősi" jobbágybirtokhoz való atyafisági jog révén, hiszen az magszakadás esetében a közös tőről származott vérrokonokra szállt. A középkori szabad népelemek jobbágysorba süllyedésének emlékét őrző ősi joggyakorlatot Werbőczi igyekezett az 1514. évi törvények szellemében a nemesség érdekeit védő jogszabályokkal körülbástyázni. Pl. tagadta, hogy a jobbágynak saját földje, rétje, malma stb. van, mert „a munkabéren és jutalmán kívül" semmi egyébre joga nincs és a szőleit is „igaz értékük szerint, amikor akarja" magához válthatja a földesúr, de megjegyzi, hogy miként „a jobbágyok állapota, úgy a törvényes szokás is sokféle, amelyet a helyek régi gyakorlatához képest kell megtartani". Ezt a tényt még az 1729. évi XVIII. tc. is elismerte. Mindez az úriszék és megyék jobbágyügyekben való eljárásának a XVI. század második felében már megyei statútumokban is jelentkező helyi változatait hozta létre. Fontos társadalmi problémává nőtte ki magát a parasztság katonáskodása, amit már a XV. századi törvények is többször szabályoztak. A XVI. században a török által veszélyeztetett vagy elfoglalt területekről a nemesség és a parasztság egy része elmenekült, egyaránt földönfutóvá, gyakran a szegénységben egyenlővé vált. A földesúr és a jobbágyok egymáshoz való viszonya tehát sokhelyütt — így megyénkben is, elsősorban annak két déli járásában — felbomlott és kialakult az ún. „szabadosok" (libertinusok) feudális jogrenden kívülálló tömege, akik a király, a nagyurak és a megyék hadi népeinek sorában helyezkedtek el. Ezek közül azokat a bárók és a nemesek szolgálatában álló libertinusokat, akik uraikat régtől fogva lóháton, fegyverrel szolgálták, az 1576. évi országgyűlés — az egyházi nemesekkel együtt — az országos nemesekkel tette egyenrangúvá. Ettől kezdve lesz a latin libertinus meg-