Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN: 1919-1944 (SCHNEIDER MIKLÓS)

seti igazolás szerint havi átlagos keresete 124,17 P. Kérelmét azzal az indokolással utasították el, hogy keresete meghaladja a Salgótarjánban szokásos és napi 4 pengőben megállapított napszámbér összegét.

42 A háború kitörése, majd az ezzel kapcsolatos egyre fokozódó pénzromlás egy megállíthatatlan folyamat kezdetét jelentette, melynek során a rohamosan emelkedő árakat a bérek már sosem tudták utolérni. A bányaigazgatóság is kénytelen volt megállapítani, hogy a munkabérek tarthatatlanok, negatívan hatnak a termelésre. Az 1943-ig már kétszeresére emelkedett élelmiszerárakat úgy próbálták ellensúlyozni, hogy központi élelemtárat állítottak fel, amelyben a bányász vásárlók a kinti eladási árnál némileg olcsóbban tudtak vásárolni élelmiszert, de egyes ruházati cikkeket (bakancsot, munkaruhát, fehérneműt) is.

43 Nem a kereseti viszonyok alakulása volt azonban az egyetlen tényező, amely megszabta a város munkásságának életviszonyait. Már a korábiakban is szó volt arról, hogy a nagyüzemek létszámpolitikája, mely mindig a vállalati érdekeknek megfelelően alakult, mekkora bizonytalanságban tartotta a város dolgozóinak százait ezreit. A bánya vonatkozásában különösen azt az időszaki réteget sújtotta az elbocsátás állandó réme, amely saját házban lakott, esetleg a falvakban. A 30-as évek elején azonban az elbocsátások olyan nagy méreteket öltöttek, hogy már a kolonizált munkásoknak is felmondtak.

44 A munkanélküliség nem csak a bányászságot érintette. Jól mutatja az üveggyári munkások elkeseredett hangulatát, hogy 1923-ban 97-en kértek kivándorlási engedélyt, köztük 31 olyan is, aki már 21 évnél régebben, és 37 fő, aki 11-20 év óta dolgozott az üveggyárban.

45 1937-ben pedig a bányászok közül 110-en jelentkeztek a belgiumi bányákba való toborzás alkalmával.

46 Mindezeken kívül rendkívüli mértékben súlyosbította az életkörülményeket a lakáshelyzet' Az egykori kolóniák helyenként még ma is meglévő maradványai jól sejtetik, hogy azok milyen életet tehettek lehetővé lakóiknak a két világháború között. A város akkori vezetősége is kénytelen volt ezt többször megállapítani. 1922-ben pl. azt írta a polgármester egy jelentésben, hogy „a munkások igen tekintélyes része lakhatásra alkalmatlan padlásszobákban, míg úgy ezek, mint a lakosság egyéb más része is, egészségtelen olyan helyiségekben húzódik meg, amely helyiségek annakelőtte raktári vagy egyéb hasonló célt szolgáltak".

47 Később sem javult a helyzet. 1935-ben a város akkori főorvosa, Vilmon Gyula arról számolt be, hogy „Salgótarján lakásviszonyai... a legszomorúbb képet nyújtják. A talajvíz miatt a lakások sokszor a szigetelés dacára is nedvesek. A nagy lakásínség miatt a legegészségtelenebb odúk is lakóra találnak. A kilakoltatási eljárásoknak, valamint a lakhatatlanná nyilvánításoknak gátat szab az a leheteden helyzet, hogy a kilakoltatások esetén a kilakoltatottakat nem sikerül megfelelő egészséges lakásba helyezni."

48 Nem lennénk hűek az igazsághoz, ha elhallgatnánk, hogy volt a városban megfelelő munkáslakás is: elég a Rimamurányi utca 1926-ban épült emeletes házaira utalni, ahol az