Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN AZ ELLENFORRADALMI KORSZAKBAN: 1919-1944 (SCHNEIDER MIKLÓS)

közül egyébként a fűszer-és vegyeskereskedelem, a kézműáru-kereskedelem és a vendéglátás volt a legnépesebb a városban. A többi szakágban (bőr-, bútor-, dohány-, gép-, illatszer-, könyv-papír, vaskereskedelem, stb) általában csak 2-3 kereskedő tevékenykedett. A gyarapodás itt is a 20-as évek közepén indult meg, minden kereskedelmi ág létszáma erősen felduzzadt és újabb üzletfélék jelentek meg, mint amilyen az ékszerüzlet, bőr és cipőkellékbolt, háztartási, papír-írószer, látszerészeti és egyéb üzletek. A városiasodás és a lakosság számának emelkedése nagymértékben növelte a piaci árusok (az ún. kufárok) számát is: évente 15-20, majd a 30-as években 5-10 ilyen iparengedélyt adott ki a város.

13 Mindezek az adatok tán színezik mondanivalónkat, de a kisipar és kiskereskedelem gazdasági szempontból nem rendelkezett olyan súllyal a városban, hogy érdemleges kihatással lett volna a gazdasági fejlődésre. Itt ezúttal már csak két kérdésről lesz érdemes szólni, mint olyanról, mely a városnak ma is időszerű problémája és éppen ezért nem árt szemügyre venni, hogy milyen próbálkozások történtek és azok milyen eredménnyel jártak a két háború közti időben. Köztudott - ez már akkor is világosan állott a város vezetői előtt - hogy olyan kitűnő természeti adottságokkal rendelkező városnak, mint Salgótarján, a gazdasági helyzetét jelentős mértékben fellendítheti az idegenforgalom, A vendégek fogadásának azonban alapvető feltétele elsősorban is a megfelelő számú és minőségű szálláshely biztosítása. Volt ugyan a városban négy szállodának nevezett intézmény - összesen 54 ággyal -, a Pannónia, a Nemzeti, a Bristol és a Badacsony, ezek azonban korántsem tudták kielégíteni a jelentkező igényeket. Megkísérelte a város vezetősége, hogy ezeken kívül még biztosítson szálláshelyeket, így az 1933-ban kiadott körkérdésre pl. nyolcan jelentkeztek, akik hajlandók lettek volna az üdülési idényre lakást kiadni. Az erőfeszítések azonban általában nem sok eredménnyel jártak. Egy sikert mégis elkönyvelhetett a város: 1935ben, 25 ezer pengős költséggel elkészült és megnyílt a Salgó turista-menedékház.

14 A város tehát nem volt kellőképpen felkészülve a vendégek fogadására, hiába működött 1932-ben 53 különféle vendéglátó üzem (kocsma, vendéglő, italmérés, kávéház, stb), 1936-ban pedig már 71 különféle italmérő hely. Ennek ellenére 1938-ban, a háború előtti korszak utolsó évében 2 638 hazai és 340 külföldi vendég kereste fel a várost, akik kb. 30 ezer pengőt költöttek el itt.

15 Ez messze elmarad a lehetőségektől, melyeknek teljes kiaknázása még a jelen Salgótarjánjának is komoly feladatot jelent. Végezetül a gazdasági életnek még egy számottevő mozzanatára érdemes kis figyelmet szentelnünk: ez pedig a közlekedés. Jól ismert probléma, hogy Salgótarjánnak a megye más helységeivel való vasúti összeköttetése nem megoldott. A kérdés foglalkoztatta a korszak illetékeseit is, így elevenítették fel 1923-ban a már korábban felvetett ötletet, s Salgótarján-Szécsény közti vasútvonal létesítésének tervét. Az elgondolás már ekkor nem bizonyult életképesnek, hiszen - mint a MÁV Igazgatóság is elmondta ezzel kapcsolatban - az előretörő autóközlekedés sokkal jobban megfelel és a közforgalom lebonyolítása szempontjából célravezetőbb. Ennek ellenére a Kereskedelmi Minisztérium elis-