Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG (DR. BELITZKY JÁNOS)

körükben az arany is. Rézkori településeik maradványait tárták fel a Baglyaskő és a Pécskő mellett és ez utóbbi helyen, 1960-ban tervszerű ásatásokat is végeztek.

5 Ezek segítségével sikerült megállapítani, hogy a rézkor utolsó szakaszában egy, a vucedoli-kultúra körébe tartozó nép egyik csoportja vidékünkön megszállta a termékeny völgyeket és a péceli (bádeni) kultúra kicsiny lélekszámú töredékeit az erdőségekbe és a hegyek magaslataira szorította. így került a salgótarjáni Pécskő akkor még merészen ég felé törő andezitláva tűjének tövébe, az azt délkelettől délnyugatig félkörben körülölelő, a tenger szintje felett mintegy 560 m magasságban elterülő kis fennsíkra a péceli kultúra kései szakaszának műveltségét hordozó menekültek települése. A pécskői település lakosai az őserdőkkel benőtt hegyvidék földrajzi adottságaihoz alkalmazkodva, a gyűjtögetés mellett, elsősorban vadászatból - főleg szarvasok vadászatából - és kis állatok tenyésztéséből'éltek. Ezért nem is fordultak elő a rájuk vonatkozó leletanyagban nagy befogadóképességű főzőedények maradványai, mivel azokra - a húsok nyárson vagy más módon való sütése következtében - szükségük nem volt. A menedékhelynek tekinthető, de ennek ellenére semmilyen erődítési munkálatokkal - árok, sánc - biztonságossá nem tett településen, kicsiny 10-12 m

2 alapterületű, megközelítően négyzet alakú (pl. 260 X 300 cm), de lekerekített sarkú, agyagfalazatú és agyagpadlózatú kunyhókat építettek. A fennsík településre alkalmas területének kicsiny volta miatt a kunyhókat - ha azok valami okból kifolyólag elpusztultak - és az azokban lévő tűzhelyeket, megközelítő pontossággal, mindig ugyanazon a helyen építették föl újból. Kőeszközöket a pécskői telep lakosai már alig használtak. A rezet viszont, homokkőből készült öntőformák segítségével, eszközök készítésére használták fel. Általában kis alakú vésőket, késeket, árakat, nyílhegyeket készítettek. Az egyik ilyen öntőformával pl. 6,5 cm hosszú, 1 cm vastag és 2,5 széles vésőket lehetett készíteni. - Valószínűleg kultikus okokra vezethetők vissza a miniatűr szerszámutánzatok, valamint az agyagból formált és csontból faragott kis állatplasztikák. Lehetséges, hogy ezek fogadalmi ajándékok, vagy varázserővel bírónak képzelt amulettek voltak. - Kétségtelenül kettős célt, ékszerként és talizmánként való viselést szolgáltak a felfüggesztésre alkalmas módon átfúrt szarvas- és sertésmetszőfogak, illetve az átfúrt sertéscsontok. Rendkívül nagy fontosságú az a homokkőből készült emberi szoborfej, amely egy a természetes arányoknak megfelelő, széles arcú, rövid koponyaalkatú, hangsúlyozottan kiálló fülű és vastag nyakú személyt ábrázol. A fej szájvonalát és jobboldali szemöldökét „a gyűjtői túlbuzgóság" a restaurálás során az eredeti állapotnál erőteljesebben hangsúlyozta ki. - Annak ellenére, hogy az ilyen idolok, kőbálványok a rézkori műveltségben nem otthonosak, mégsem példa nélküliek a bádeni kultúrkörben. A pécskői lelet azonban egészen más jellegű, mint például az ózdi és inkább a chersonesoszi, a spártai és a hagiatriadai példányokkal mutat alaki megegyezést. - Amennyiben tehát ez a pécskői szoborlelet valóban a péceli (bádeni) kultúrkörhöz tartozott, az esetben ezekkel a mediterrán leletekkel hozható összefüggésbe. A pécskői telep rézöntő tevékenysége azután sem szűnt meg, sőt fellendült, amikor az