Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

AZ ŐSKORTÓL A HONFOGLALÁSIG (DR. BELITZKY JÁNOS)

számosabb szárazulatból álló szigetvilág volt. Az ezt követő pliocén korszakban vidékünk szárazulat és az ún. Levantei-tavak és mocsarak nem jutottak el idáig. A tengerek előnyomulásának és visszahúzódásának időszakaiban a partszegélyeken durva kavics, homok és helyenként mészkő keletkezett, amiket különböző korszakmeghatározó nevekkel jelölnek. A szárazulatokon szubtrópikus éghajlat alatt tenyésző állatés növényvilág élt. Ez utóbbi, a tengerparti lápokban, barna kőszén rétegeket hozott létre. A szárazulati és tengeri üledékek egymást váltó lerakódásai az oligocén kori aquitániai, a miocén kori burdigáliai, helvét, tortonai, szarmata és a pliocén kori pannon emeletekre osztják ezeket a rétegeket. Salgótarján és környéke barna szeneit azelőtt - Noszky Jenő nyomán - az aquitániai emelet, ma az alsó-helvét emelet korában keletkezetteknek tekintik. Háromtelepes csoportosulásukban növények és gerinces ősállatok maradványai találhatók. Az alsó- és felső telep fedőjében sok a fúrókagyló, a féreg- és esőcsepp-nyom, a középső telepében pedig a congeriakagyló. - A virágpor (pollen) vizsgálatok során kiderült, hogy a bő csapadékú, meleg, szubtrópikus éghajlat alatt élő növényzet főleg zárvatermőkből állott. A kőszéntelepek feküjéből kikerült növényi maradványok az egri ős-flórához hasonlítanak, de az ipolytarnóci ősi növényvilág is képviselve volt vidékünkön, például Mátraszelén, ahol Bartkó Lajos az ipolytarnócihoz hasonló, szenes kérgű kovásodott fatörzset talált. A helvéciai időszak vége felé erős vulkáni tevékenység vette kezdetét a szigetvilágban, amit a tortonai időszakban újabb sekélytengeri előnyomulás követett, majd pedig a tenger visszahúzódásakor, utóvulkanikus kovásodás és erős felszíni lepusztulás következett be. - A korai szarmata időszakban édesvízi és csökkent sóstartalmú tengervízi üledékek képződtek, a késői szarmata időszakban megindult lepusztulás pedig tönkösödést és folyóvízi törmelékfelhalmozást hozott létre. A Cserhát, a Karancs-Medves és az ÉszakiKözép hegység többi részei is kezdtek kiemelkedni a tengerből, úgyhogy a Börzsönytől a Mátráig terjedő terület már összefüggő szárazulattá lett. Az emelkedés a pliocén korszakban folytatódott, amikor a Pásztói-öböl is feltöltődött. A korai-pannoniai időszakban a Dunántúl és az Északi-Középhegység területén megkezdődött a mai értelemben vett hegységgé válás. Az üledékes képződmények mellett jelentős szerepe volt vidékünk kialakításában a vulkánosságnak is. Ez eleinte egyenlőtlen vastagságban szétterült riolittufa rétegeket hozott létre. A tortonai időszak vulkánosságára viszont a piroxénandezit lávafolyások, a szarmata emeletére pedig ismét a riolittufa rétegek a jellemzők. A pliocén kor vége felé megélénkült a kéregmozgásokkal egybekötött vulkanikus tevékenység, aminek a bazaltláva takarók a maradványai. Ezek a bazaltömlések - mivel a salgótarján-somoskői bazalt terület a kitörések előtt már a víz és a szél által erősen letarolt, hepehupás terület volt betöltötték a mélyedéseket és ezért nagy a vastagságkülönbség a Medves bazalt takarójának egyes részei között. A napjaink tájformáit nagymértékben meghatározó pliocén kort a földtani újkor, a pleisztocén követte, amelyben egyre felismerhetőbbekké váltak a földtani jelenkor,