Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

középiskoláit a Pozsony melletti Szentgyörgyön, az egyetemet Pesten végezte. 1848-ban részt vett a szabadságharcban, 1852-ben nyert egyetemi oklevelet és 1861-ben költözött Salgótarjánba, ahol magánorvos és a Szent István Kőszénbánya Társaság orvosa volt. Az emberséges orvos Salgótarjánban végleg megtelepedett és nagy köztiszteletnek örvendett. Sokat tett a község közegészségügyének fejlesztése terén, azonban mindig beleütközött azokba a falakba, amelyeket a község vezetői mesterségesen is felállítottak. 1876-ban pl. felfüggesztették állásából. Az ok hivatali hatalommal való visszaélés volt. Jungmann ugyanis egy éjszakára elzáratta Gaiger vendéglős bujakórban szenvedő és magát kezeltetni nem hajlandó pincérnőjét. Az orvos jelentéséből azt is megtudjuk, hogy Salgótarján kocsmáiban ebben az időben pincérnő és más elnevezés alatt olyan nők tartózkodtak, „kik, mint kéjhölgyek használtatnak". A betegségek terjesztésének megakadályozása vezette az orvost, a község vezetői azonban nyilván a kocsmáros közbelépésére, hatáskörének megsértése, a rendőri ügyekbe való jogtalan beavatkozás ürügyével felfüggesztették. A hatvanas évek legvégén, Jungmann mellett már bányaorvossá választották Vajda Ferencet, később Tróján Alajost, Lőwinger Rezsőt is a salgótarjáni orvosok között találjuk. 1882-ben került a községbe Polareczki József orvosnak, a század végén még két orvos került Salgótarjánba, Kovács József és Winter Sándor. A már 13 ezer lakosú nagyközségnek tehát még a századfordulón is mindössze hét orvosa volt, s ők látták el a telepek munkásainak gyógykezelését is. A község már 1875-ben elhatározta egy ápolda felállítását az átutazó idegenek számára. Hosszú ideig váratott magára az építés. 1895-ben már 4 helyiség volt benne, orvosa azonban nem volt, csupán egy ápoló fizetésére futotta. Az 1871-ben épített bányakórházat később modernizálták. 1885-ben pedig már működött a Salgótarjáni Vasfinomító kórháza is. Ez azonban mindössze két kórteremmel rendelkezett. A bányakórháznak ekkor már hat kórterme volt 6-6 ággyal és a kórházi orvosnak külön szolgálati lakása. A vállalatok egészségügyét, anyagi fedezetét nem a vállalat finanszírozta, hanem a munkások takarékpénztára. A munkás betegsegélyző egyletekbe tömörült munkások fizetésének 2-6%-át vonták le, melyből ingyenes gyógykezelést biztosítottak, betegség, rokkantság, öregség esetén nyugdíjat is folyósítottak. Látszólag az ipartelepek egészségügye rendezettebb volt mint a községé, hiszen a községben korszakunkban nem alakult kórház. Valójában azonban az egészségügyi ellátottság az ipartelepeken is, de elsősorban a bányánál ugyanolyan rossz volt. A bányászlakosság egészségügyi helyzetéről szóló feljegyzések „a bányamunkások hivatásával járó nyavalyák" között a testi leromlást, a bányászférgességet, a tuberkulózist és a bányában szerzett sérüléseket tartották elsődlegesnek és rendkívül súlyosnak. A község szegényes orvosi ellátottságát súlyosbította a gyógyszerellátás hiányossága is A kilencvenes évekig mindössze egy gyógyszertár volt Salgótarjánban. 1885-ben Koszka László gyógyszerész kérte, hogy a községben egy másik gyógyszertárat állíthasson fel, kérését azonban a képviselő-testület elutasította. 1888-ban Hankus Imre kérte egy másik gyógyszertár felállításának engedélyezését. Ezt a kérést is elutasították azzal az indoklás-