Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

küldött az újság hasábjain Ligeti Ferenc temetkezési vállalkozónak: „A csapás súlyosan nehezedik rám, de nem mulasztom el önnek azon páratlan törekvéséért, pontosságáért, melyet drága halottam ravatalozása és eltemetése körül kifejtett és mely minden várakozásomat meghaladva a legfényesebben sikerült, köszönetemet nyilvánítani." Hricsovszky már a városiasodó Salgótarján bírája. A XX. században az öregedő Szilárdy lassan kezdett háttérbe szorulni az egyre erősödő polgárság és az üzemek mellett. Ez tükröződött a bíró tevékenységében is, aki egyre inkább a jegyzőkre, a képviselő- testületre, illetve a bizottságokra támaszkodva végezte munkáját. Jelentős változás csak 1918-ban történt, amikor a községbírói tisztségre Tóth Gyulát választották meg, aki előzőleg éveken keresztül képviselt egy haladóbb kritikai irányt a „bólogató" képviselő-testületben.

62 Bár a nagyközség üzemek nélkül falu volt csak, vezetői a külsőségekre sokat adtak. Megragadtak minden alkalmat, hogy legalább „megyei városi rangnak" megfelelően ünnepeltessék magukat. Deák Ferenc halálakor a pótolhatatlan veszteséget jegyzőkönyvi beiktatással örökítik meg. A rozsnyói püspök bérmálásakor az elöljáróság és a képviselőtestület tagjai bizottságilag képviseltették magukat. A király Salgótarjánon keresztül történt átutazásakor az elöljáróság küldöttséget menesztett a vasútállomáshoz és díszsorfalat állt; Rudolf trónörökös és Stefánia hercegnő házassága alkalmával istentiszteletet, fáklyásmenetet, mozsarazást és kivilágítást rendeztek, külön kiemelték azonban, „hogy a lőpor és egyéb kiadások árát a község pénztárából kell fedezni." Zemlinszky Rezső, volt községi képviselőnek jegyzőkönyvi dicséretét díszpéldányban készítették el, gondoskodtak arról is, hogy „a díszpéldányban lévő némi helyesírási hibák kijavíttassanak." A Rudolf trónörökös váratlan halálát bejelentő királyi nyilatkozatot a községi irattárba helyezni rendelték. A mindenkori főispánokat községi fáklyásmenettel, ének- zenekar kirendelésével, bankettel fogadták, de ugyanígy ünnepelték Plachy József főszolgabíró húszéves szolgálatának jubileumát is.

63 A nagyzolás, a külsőségekben élés nemcsak felszíne, hanem tartalma volt a dualizmus kori községi vezetésnek. 1912-ben, midőn a községnek már 40 év óta húzódó vasúti megállóhely ügye végre révbe jutott és az adófizetők fillérjeiből a községi képviselő-testület előlegezte azt a 100 ezer koronát az államnak, melybe a vasúti állomásépület került, nem az elmúlt 40 év tehetetlensége, önzése került a felszínre. Szinte hősként ünnepelték Dr. Jankovich Marcellt (volt országgyűlési képviselőt) „aki Salgótarjánba jöve azonnal, észrevette azon hiányokat, amelyek feltétlen és gyors pótlást igényelnek ... fényes elokvenciája, lebilincselő modora, mind olyan tényezők voltak, melyek legnagyobb biztosítékot szolgáltatták, hogy az álom valóra vált." Szirupos dicshimnusszal zengték körül Mocsáry Sándort, az új képviselőt, a „kemény csontú, szilárd akaratú, erős jellemű embert, ... aki lankadatlan, fáradhatatlan buzgalommal" tevékenykedett azért, hogy végre Salgótarjánban is megálljon a vonat. Nagy „elvitázhatatlan érdem illeti a harmadik férfiút, Pósa Istvánt, aki éjjelt, nappalt eggyé tevő buzgalommal fáradozott azon, hogy ezen nagy fontossággal bíró, óriási horderejű ügyet előbbre vigyék."