Salgótarján története (Salgótarján, 1972)

SALGÓTARJÁN A KAPITALIZMUS URALKODÓVÁ VÁLÁSÁNAK IDŐSZAKÁBAN: 1848-1918 (DR. SZABÓ BÉLA)

is képet kapunk. Leírták, hogy a lőpor kezelése, illetve felügyelete Weber Alajos igazgató jogkörébe tartozik és csak bizonyos kis mennyiségekben elkészítve ad ki abból adagokat Mauler János felügyelőnek, akinek a felügyelete alatt azt felhasználják. Mauler János később, 5 éves zagyvái tartózkodása után, 1853-ban honossági illetve letelepedési kérelmet nyújtott be és ebben már mint másod kőszénbánya igazgató szerepelt. Ugyanezen időben kérte letelepülési engedélyét Breinlich Károly poroszhoni bányász is. 1854-ben a zagyvái kőszénbányászat már olyan jelentős, hogy a bányatelepnek orvosa is volt. Amíg Zagyván, Mátraszelén nagy lendülettel megindult a szén termelése, Salgótarjánban 1855-ig nem nyitottak meg egyetlen bányát sem. 1856-ban Brellich János kezdte meg a szén feltárását a Jankovich birtokon. Ebben bizonyára szerepet játszott az, hogy Jankovich Antal 1855-ben meghalt. Az örökösök már nem vetették meg azt az anyagi hasznot, melyet a bánya jelentett; Brellich ugyanis a szén mázsájáért (50 kg) 3 krajcár bányabért fizetett a földtulajdonosoknak, Jankovich Antal örököseinek, Szilárdynénak, Lubynénak és Balásnénak.

39 Az első tárnák, szénásó helyek a Jakab-táró és az Ó-Emma-akna voltak. E tárnákból csak nagyon kevés szenet termeltek. Az Ó-akna, vagy l-es számú akna, tőle mintegy 300 méternyire keletre az ún. 2. számú akna Zweierka, a Kisberekalja- dűlőben helyezkedett el, már 1859-ben működtek és szenüket még tengelyen fuvarozták Pestre és Poroszlóra. Időrendben előbb valószínűleg 1856-ban nyílt a Jakab-táró, a mai Nagyállomással szembeni domboldalon. Az ötvenes évek második felében megnyíló salgótarjáni bányák egyáltalában nem hasonlítottak még a későbbi felszerelt bányákhoz, inkább szénkiásó helyeknek számítottak. A felszíni kibúvások mentén hatoltak be a széntelep mélyébe, esetleg 80-100 méterre is. A dúcolási, ácsolást a környéken található faanyagból nagyon rendszertelenül végezték, mivel még a fáról is a bányásznak kellett gondoskodnia. E kezdeti bányászkodás jellegét találóan határozták meg az egykori falusiak, akik mindig következetesen szénkiásásról és szénkiásó helyekről beszéltek. Az 1850-es években a salgótarjáni három tárna termelékenysége rendkívül alacsony volt. A nagyobb arányú termelésnek gátat szabott a bányászati jog rendezetlensége. Akadályozták továbbá - nemcsak Salgótarjánban, hanem az egész szénmedencében - a termelés kibontakozását a szállítási nehézségek. A megyei piac korlátozott volta miatt a salgótarjáni szénnek a legközelebbi komolyabb felvevő helye Egerben a gőzmalom, Poroszlón a tiszai hajózás, Vácott és Pesten a dunai hajózás volt. A 90-150 km távolságra fa tengelyes kocsikkal kellett az elmaradt útviszonyok mellett szállítani a szenet. Ez rendkívül megemelte a szén árát. Egy mázsa (50 kg) szén ára az 1850-es évek közepén a bányánál 12 krajcár volt, egy mázsa szénnek a fuvarköltsége Egerbe 22, Poroszlóra, Vácra 40 krajcárba került. Nem véletlen tehát, hogy a rendkívül kismérvű termelés ellenére Brellich salgótarjáni bányáinál - kinek a fuvarköltségen felül még mázsánként 3 krajcár haszonbért is kellett fizetni - 1859-ben már 5 350 bécsi mázsa (2775 q, 25-30 vagon) szén feküdt eladatlanul. A nógrádi szénbányászat első évtizede bebizonyította, hogy a szénmedencében fekvő