Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Az ellenállási mozgalom kibontakozása és a megye felszabadítása

nyugdíjból nem tud megélni. A nyomorgó családnak a „nagylelkű" bányaigazgató 20 pengő segélyt engedélyezett.

12 A többi üzemhez viszonyítva — a táblaüveggyár kivételével — az acélgyár változatlanul jobban fizette a dolgozóit. Mégis a háború alatt a gyár munkássága is nehéz helyzetbe került. 1944. augusztus elsején az acélgyár munkásküldöttsége elmondotta az iparügyi miniszternek, hogy a bánya- és kohóiparban foglalkoztatott munkások bérét az 1939. évi keresethez viszonyítva csak 60%-kal növelték, ugyanakkor az élelmi- és ruházati cikkek ára 100, sőt esetenként jóval nagyobb százalékban emelkedett. „Feltétlenül szükségesnek tartjuk — jelentette ki a küldöttség —, hogy nehéz helyzetünk javítása érdekében kedvezményes áron megvásárolható élelmi- és ruházati cikkekről gondoskodás történjék. Erre azért van szükség, hogy amúgy is alacsonyan megszabott keresetünket ne legyünk kénytelenek saját és családunk ellátása érdekében feketepiacon történő vásárlásokra fordítani.. A megye főispánja, a politikai helyzetet értékelve, a hatóságok számára azt a következtetést vonta le, hogy a legnagyobb figyelmet a szénmedence dolgozóira kell fordítani. Állandóan szemmel is tartotta a bányamunkásság tevékenységét, és a hatóságokat a fékentartáshoz szükséges utasításokkal látta el. Ennek megfelelően a csendőrparancsnokok, főjegyzők, sőt a papok is mindent elkövettek a baloldali szervezkedés megelőzésére. A munkások számára már korábban kötelezővé tették a katonai szabályzatot, mely polgári ruhás katonákká változtatta őket. Megkülönböztetett figyelmet fordítottak a leventegyesületekre is. Növelték a leventekörzetek számát, és katonatisztekkel erősítették meg azokat. Fő feladatnak a fiatalok bevonulásra való politikai és katonai előkészítését tekintették. A leventemozgalom ellen azonban egyre többen — fiatalok és öregek egyaránt — felemelték a szavukat, mert mind világosabbá vált, hogy a katonák idegen érdekekért hagyják életüket a fronton. Ezeket a megnyilvánulásokat a hatóságok úgy fogták fel, mint a kommunista agitáció és szervezkedés következményeit. Ezt bizonyítja a miniszterelnökhöz küldött egyik bizalmas jelentés is, mely rámutatott, hogy Salgótarjánban Németh Gyula, Spagina Béla, Oravecz József, Godc József, Szíjgyártó Sándor, Nagy Károly és Kovács Árpád kommunista agitációt folytatnak. A korabeli hatósági hangulat jelentések arról számoltak be, hogy a munkások körében mind nagyobb mértéket ölt a németellenesség és a Szovjetunió nyílt védelmezése. S a Szovjetunió iránti szimpátia csak növekedett a szovjet hadsereg katonai győzelmének a hatására- Különösen Salgótarjánban erősödött a baloldali és kommunista érzelmű emberek tábora. Ezzel kapcsolatosan a salgótarjáni rendőrkapitányság vezetője, dr. Jánossy Ödön rendőrtanácsos a belügyminiszternek arról tett jelentést, hogy „a harctéri eseményeket meglehetős közönnyel fogadja a város lakossága, aminek okát az képezi, hogy a lakosság 60%-a kommunista elveket vall és csak a rendkívüli helyzettel járó rendszabályok tartják vissza attól, hogy Sztálint nyíltan nem dicsőítik".

14