Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

Az ellenállási mozgalom kibontakozása és a megye felszabadítása

A Szovjetunióból érkező híreket mind több ember ismerte meg a megyében. A szervezkedés azonban a jól kiépített államgépezet mellett hallatlan nehéz volt. Ha valahol a legkisebb gyanús jelenséget észlelték, azonnal le is csaptak rá. Zúgolódásra pedig mindig volt ok. A szalonna és a zsír árának növelése is csak fokozta a salgótarjáni munkásság elkeseredését. A felháborodást 1941ben még inkább fokozta az, hogy a bányaigazgatóság is növelte a szén árát, de a munkásoknak nem adott fizetésemelést. A hadiüzemi személyzeti parancsnok és a salgótarjáni csendőr szárnyparancsnok megítélése szerint a „karhatalom készenlétbe helyezése indokolt".*

5 Azonban azt is hangsúlyozta, hogy felhívták a munkásság figyelmét „az érvényben levő statáriumra, s így a statárium miatt a sztrájktól tartani nem kell".

7 Az effajta meggyőzés csak fokozta a gyűlöletet, az ellenállást. A kormánypártiakat tekintették a megye vezetői igaz hazafiaknak. A Munka c. lap is azt írta, hogy a „talpig magyarok türelmesen viselik el a különféle anyagi megpróbáltatásokat is. Undorral fordulnak el a siránkozva panaszkodóktól, akik lemondásra képtelenek. Velük szemben ők bármiben legyen is hiány, sohase keseregnek. Nem bírálják ostoba tudálékoskodással a felsőbb rendeleteket."

8 A munkásnak azonban már nem volt betevő falatja, éppen azért nem tudott miről lemondani. A családok ezrei jártak az ínségkonyhára, hogy nyomorúságos életüket fenn tudják tartani. Ha segélyt kértek, azt legtöbbször elutasították, mert általában csak azok kaptak, akik kormánypártiak voltak. Az „országházban" Keresztes-Fischer belügyminiszter is foglalkozott a szociális kérdésekkel. Megpróbálta az állam segélyezési rendszerének helyességét megmagyarázni. Rámutatott, hogy „Nem lehet bárkit minden megkülönböztetés nélkül segélyezni, csak azt, akiben megvan a képesség és készség arra, hogy a társadalom hasznos tagjává váljék." Ez alatt természetesen elsősorban azt értette, hogy a haladó gondolkodású ember akármilyen szegény is, segélyt nem kaphat. Az egyik nagycsaládos baloldali érzelmű ember a megyei alispánhoz fordult. Segélykérőimében szenvedélyesen mutatott rá helyzetére. „Családommal együtt le vagyok rongyolódva, ruhára, ágyneműre, bútorfélékre, edényre lenne szükségünk, a gyermekeim iskolába járnak, nincs téli ruhájuk, nekem is csak ez van, amiben munkába járok, de már az is leszakad rólam. A keresetem csekély, jóformán az élelemre sem elég."

1

' A kérelem annak ellenére, hogy nagyon is indokolt volt, nem nyert orvoslástA segélykérők aktacsomaga az alispáni hivatalban állandóan nőtt, de a kiutalt összeg minimális maradt. Az események egyre jobban érlelték a dolgozókban az ellenállás gondolatát. A hadiüzemek parancsnokságai a legembentelenebb intézkedéseket foganatosították az üzemekben. Szélsőséges tevékenységüket még gróf Teleki Pál miniszterelnök is kifogásolta. Horthyhoz küldött jelentésében arról számolt be, hogy sok panasz érkezik és erős ellenállásba ütközik az, hogy „a munkásságot katonai alapon szervezik, sorozatos kihallgatásokat tartanak, az ezzel kapcsolatos tevékenységükkel a munkásságot a termelésből kivonják. Hasonlóképpen nehézséget okoz az is, hogy egyes katonai parancsnokok a polgári közigazgatási hatóságok, különösen a bányahatóságok ellenőrző munkáját gátolják, sőt