Molnár Pál – Szomszéd Imre: Nógrád megye története III. 1919–1944 (Salgótarján, 1970)

A második világháború évei (1939—1944)

20—25 pcngőnyi munkabér jutott. Ugyanakkor abban az időben hivatalosan 1 q szén ára 8,50 P, 1 q tűzifáé 6,40 P, 1 gyermekruháé 42 P, 1 pár férfi cipőé 23 P, 1 kg zsíré 2 P, 1 kg szalonnáé 2,40 P, 1 kg sertéshúsé 2,90 P és 1 kg marhahúsé pedig 2,70 P volt.

81 A mezőgazdasági munkanélküli napszámosok helyzetét közvetve az a körülmény is súlyosbította, hogy egyelőre még a megye városaiban, így az iparilag legfejlettebb Salgótarjánban is, számottevő volt a munkanélküliség, s azt ott is inségakciókkal próbálták csökkenteni. A városi munkanélküliek ínségbére is rendkívül alacsony volt. A salgótarjáni polgármester 1105/1940. sz. határozatában az ínségenyhítő akció keretében foglalkoztatott munkanélküliek napszámbérét — nyáron 10 és télen 8 órás munkanappal számolva — az alábbi módon szabályozta: 1. Teljes munkaképességű 20. életévüket betöltött munkanélküliek napszámbére 2,00 P; 2. Csökkent munkaképességű koros munkanélküliek és általában az 55 évet betöltöttek napszámbére 1,70 P; 3. A 16—20 éves ifjak és az orvosi bizonyítvánnyal rendelkező, csak könnyebb munkára alkalmas munkanélküliek napszámbére 1,10 P. Összehasonlításképpen érdemes összevetni ezeket a napszámbéreket az ország más városaiban kifizetett ínségbérekkel. 1940-ben az ínségmunkások Gyöngyösön télen is napi 8 és nyáron napi 10 órát dolgoztak ugyan, de munkabérüket 2,40 pengőben állapították meg. Ugyanakkor Sopronban még a gyöngyösinél is magasabbak voltak az ínségmunkások napi bérei. így, Sopronban télen 2,80 pengőt, nyáron pedig 3,80 pengőt fizettek ki a salgótarjánival azonos munkafeltételek mellett az ínségmunkásoknak.

82 A fentebb említett különbségek elsősorban abból fakadtak, hogy Nógrád megyében magasabb volt a munkanélküliek száma, mint az ország többi megyéjében, s a nagyobb munkaerő tartaléksereg jelenléte még az ínségmunkákra vonatkozóan is éreztette a hatását. A második világháború első éveiben bekövetkezett konjunktúra így átmenetileg is csak részlegesen enyhítette a dolgozók helyzetét. Móricz Zsigmond, a Nógrád megyei életviszonyok alapos ismerője, korábban azt írta Drégelypalánk községről és lakóiról: „Hogy él a nép? Nagyon nehezen, nagyon keservesen. Van legalább 30 család, amelyik ősz óta nem látott kenyeret, s aratásig nem is fog. De nagyon sok család van, ahol már évek óta nem vágtak disznót és semmi zsirozójuk nincs. A legszegényebbek nem is krumplin élnek, hanem kukoricán."

83 Ezek a megállapítások 1940-ben is helytállóak voltak, s nemcsak Drégelypalánkra, hanem a megye számos más községére vonatkozóan is. A szegényebb lakosság súlyos életkörülményei állandó forrását jelentették a betegségeknek, a nagyszámú elhalálozásnak, amit aligha enyhített az egyébként is elmaradott és hiányos egészségügyi ellátás- A megyében 46 körorvos működött, akik a nagy körzeteket csak nehezen tudták ellátni. Egy-egy beteg gyógyítására csak nagyon kevés idő jutott.

84 Sok betegséget a falvakban még mindig kuruzslással gyógyítottak, s több faluban még bábaasszony sem volt. Emiatt sok anya és csecsemő halt meg szülés közben, vagy közvetlenül utána. Hiszen az úgynevezett privát orvosi kezelés csupán a gazdagok számára volt elérhető. 12 Nógrád megye története 177