Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

jövedelme elérte az évi 300 forintot. A református iskolákban évi 140 fo­rint körül, az evangélikus iskolákban évi 120 forint körül, a katolikus iskolák­ban pedig évi 110 forint körül mozgott a tanítók fizetése. A tanítói jövede­lem egyik alapja a tanítást semmiképpen sem segítő, a tanítói energiát lekötő és figyelmét elterelő földhasználat. A katolikus iskolák általában 3—5 hold, a református iskolák 4 hold, az evangélikus iskolák 7—8 hold tanítói földdel ren­delkeztek. Ezen a tanítói nyomoron igyekeztek segíteni az államsegély beveze­tésével. A tanítói fizetéseket az 1870-es években évi 200 forintra, a század vé­gén évi 600 koronára egészítették ki. E rendkívüli alacsony jövedelem mellett a tanító délelőtt és délután napi 3 órát tanított. A tanítói pálya nem örvendett népszerűségnek. Az iskolákból hiányoztak a képzett tanítók. 1869-ben 329 tanító közül 115-nek nem volt semmi­féle képesítése. A tanerőhiányt és a tanítók megbecsülésének hiányát illusztrálja a Nógrádi Lapoknak az az 1876-ból származó híre, mely tudatja, hogy „Balassagyarmatról rövid idő alatt hat néptanító került ki a vidéki iskolákba, jelesül egy posztós, egy szíjgyártó, három csizma­dia és egy szabó. Mondja ezután valaki, hogy nálunk nincs tanító képezve." A megye tanügyi szervei nagy erőfeszítéseket tettek, hogy legalább minimális képzésben részesítsék a tanítókat. A 70-es években Losoncon tanfolyamokat rendeztek és így igyekeztek a tanítók elméleti színvonalát bizonyos mértékig emelni. 1908nban 482 tanító működött már a megyében, kikből azonban még mindig csak 432-nek volt képesítése, annak ellenére, hogy a megyében, Loson­con Tanítóképző Intézet is volt. A képesítés nélküli nevelőket egészen a világ­háborúig nem tudták felváltani okleveles tanítókkal. Az anyagi megbecsülés hiányát tetézte az egyházzal és az egyháziakkal szembeni alárendeltség. A falusi tanító ki volt szolgáltatva a papoknak, plébá­nosoknak, akik nem egy esetben a társadalmi, gazdasági megkülönböztetés eszközeivel a tanítót „a papok kutyájának tartották". A tanító függő helyzeté­re utal az a sajtóvita, amely egy-két nógrádi tanítónak a bécsi tanszerkiállí­tásra történő kiküldetésével kapcsolatban robbant ki. Vladár Viktor evangé­likus lelkész a megyei közgyűlésen, későbbiekben a sajtóban is így ágált a kiküldetés ellen: ,,a tanítók kunyhónál egyéb házat sohasem látván a kiküldetés esetén Bécsben a paloták és a világ dicsőség látására, részint bámulásukban megőrülnek, részint pedig hazajövet itthon sorsukkal meg nem elégedve sors­üldözött földönfutókká válnak". Az egyházi gőgöt a megye önérzetes tanítóinak egy csoportja nagyon erélyesen és határozottan utasította vissza, midőn kifej­tette, hogy „mi egy lelkésztől több komolyságot, higgadtságot és több pszicho­lógiai és emberismeretet vártunk. Nem irigyeljük öntől a fácánpecsenyét és a pástétomot... Ugyanakkor azonban nem tűrhető, hogy ezen fontos állásokat [mármint a tanítóit — Sz. B.] csizmadiákkal stb. töltsék be, melyben pedig önnek oroszlánrésze van." A tanítók levele feltette végül a kérdést, hogy mit várhat a megye tanító társadalma attól a megyei iskolatanácstól, melyben a Vladár Viktorhoz hasonló, iskolaüggyel nem törődő papok játszanak vezető szerepet. A bécsi tanszerkiállításon egyébként a megye tanítóinak küldöttsége az egyházi ellenzés ellenére részt: vett, Fráter Pál tanfelügyelő és Veres Pál

Next

/
Thumbnails
Contents