Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

1867-ben a kiegyezéssel Európa közepén új államalakulat jött létre, az Osztrák—Magyar Monarchia. Az osztrák és magyar uralkodó osztályoknak ezzel sikerült ötven évig meghosszabbítani a haldokló Monarchia életét. A kiegyezés az uralkodó osztályok által kötött reális kompromisszum volt, melynek értelmében a magyar uralkodó osztály lemondott az önálló hadügyről, pénzügyről és külügyről, lényegében tehát Magyarország teljes függetlenségéről. A magyar birtokosok ugyanakkor a kiegyezéssel megerősítették osztályuk helyzetét, és ezt a feudalizmusból fennmaradt nagybirtok konzerválására használták fel. A kiegyezéssel lehetővé vált az is, hogy mindkét osztály megerősödött pozíciókból vegye fel a küzdelmet a dualizmus egész időszakában egyre határozottabban jelentkező munkás-, paraszt- és nemzetiségi mozgalmakkal szemben. Az 1867-es kiegyezést nem csupán erővel kényszerítették rá a magyar úri osztályra. Mind a két ország uralkodó osztálya rádöbbent arra, hogy közös érdekeiket csak a megegyezés árán tudják hatékonyan megvédeni. A Habsburg házat a Monarchia nagyhatalmi helyzetében bekövetkezett változások — a francia, olasz és a porosz háborúban elszenvedett vereségsorozat — kényszerítették az abszolutisztikus centralizációra törekedő politika feladására. Ugyanakkor a magyar uralkodó körök is tapasztalhatták, hogy az európai nemzetközi helyzet alakulásától nem várható Magyarország teljes függetlenségének garantálása. A Kossuth vezetésével a nagyhatalmak felé orientálódó emigráció keserűen tapasztalhatta ugyanis, hogy a győzelmek után a magyar ügyet minden esetben levették a napirendről. A magyar birtokos osztályt az abszolutizmus éveiben a tőkehiány, az osztrák kormány vám- és adópolitikája gazdaságilag is a legsúlyosabb helyzetbe sodorta. Súlyos gazdasági helyzetéből a kiutat az osztrák uralkodó osztállyal való megegyezésben kereste. 1861-ig a magyar középbirtokos osztály kitartott ugyan a teljes függetlenség kivívására irányuló álláspontja mellett, de 1861-ben a császári ház álláspontja meggyőzte, hogy a teljes függetlenséget követelő magyar álláspont csak egy újabb függetlenségi harccal kényszeríthető ki. A függetlenségi harchoz azonban éppúgy, mint 1848—1849-ben, a tömegek, a nép támogatása kellett volna. Ezt csak a 48-as forradalmi vívmányok továbbfejlesztésével, elsősorban a parasztság követeléseinek kielégítésével lehetett volna elérni. A magyar birtokosoknak azonban már az 1848-as forradalmi reformok is túlzottak voltak,