Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az önkényuralom évei (1849—1867)

kerekeket, taligákat, villákat, lapátokat, sajtárokat csinálnak, még éjjel is kevés nyugodalmat engedvén maguknak; a' divényiek szitákat, rostákat kötnek; a' málnapatakiak, divényhuttaiak életük' veszedelmével hordják le a' fenyőfákat a' szédítő meredekségű bérczekről, 's otthon zsindelyeket, léczeket, karókat, deszkákat készítenek; 's mind ezen szorgalmok által azt eszközölik, hogy részint magoknak illő táplálékot, részint a' hazának áldozatot nyújthatnak. Jó hírben álló pipákat (mintegy 50 000 darabot) égetnek Podrecsány, Tamási, Maskova; cserép edényeket Poltár, Nagyfalu, 's m. t. helységek; a' gácsi félporcellain gyár szinte kapós edényeket készít; meszet pedig nagyon jót égetnek Szőllősön, Szúpatakon; üveghuta 1 van, t.i. Divény-huttán; kézi mesteremberek számosan laknak Losonczon, Tugáron, Gyarmaton, Füleken és Szécsényben" — nem változott jelentősen a kiegyezésig terjedő 18 év alatt. A szénbányászatban és a malomiparban kimutatható fejlődésen kívül lényeges változás nem történt. A megye ipari elmaradottságát talán az jellemzi legjobban, hogy 1863-ban még csak 11 gőzgép működött mindössze 120 lóerővel.

60 Sorra véve a megye iparát, a hagyományokkal rendelkező üvegiparnál kell megállni. Elsősorban a megye északi területein a meglevő nyersanyagot, a vízienergiát felhasználva fejlődött az abszolutizmus éveiben az üvegipar. Kisebb üveggyárak vízikerekeit hajtották a hegyi patakok Mlágyón, Katalin-pusztán, Málnapatakon, a Divényoroszihoz tartozó Felső- és Alsóbrezova-pusztákon, Zlatnón, Szinóbányán. Megemlékeznek a források a tiszolci ,,üveggyárnokokról". Az üveggyárak kizárólag a vízienergiát használták fel, nyersanyagukat, kvarcot, homokot, fát, helyben vagy a környező kerületekből szerezték be, és a hamuzsírfőzést is helyben végezték. Az üvegipar mellett csak elvetve találunk egy-két üzemet a megyében. Ezen üzemalapítások is elsősorban az osztrák tőke vérszegény kísérletei. Ezek sorából legjelentősebb volt a bécsi Schöller-cég által 1864-ben Losoncon alapított kobalt- és nikkelolvasztó, az ún. pakfongyár, mely 50 munkást foglalkoztatott. Ugyancsak Losoncon alapította. Wohl Hermann 1862-ben híres szeszgyárát. A kishalápi cukorgyár a szabadságharc után jó ideig nem működött. 1854-ben Behenczy János tulajdonostól Ribarcz osztrák nagyiparos, az Osztrák Nemzeti Bank igazgatója vette meg, de csak 1873-ig működött, s maximális termelőképessége évi 40 000 q volt. A vasútépítéssel, az építkezések lassú megindulásával egyre jelentősebbé vált a kőbányászat. Az ilinyi kőbányákból nemcsak a megye, de az ország többi részébe is hordtak jó minőségű kemény követ. Kőbányászat folyt Somoskőújfalun, Jobbágyiban, Romhányon, Szendehelyen, Diósjenőn, Szügyben, Mohorán, Endrefalván, Darócon, Litkén, ahonnan elsősorban a közeli utakra szállítottak követ. Híres volt a Kosd melletti Naszály-hegyről bányászott malomkő.

61 A kereskedelmi és gazdasági élet fellendülését akadályozó úthálózat hiánya állandó problémát jelentett. Az útépítés annak ellenére, hogy a megyei igazgatás rendszeresen foglalkozott vele, csak csigalassúsággal haladt. Komolyabb változást elérni lehetetlen volt, hiszen a megye uralkodó osztálya az útépítés minden terhét az adókkal, adósságokkal végsőkig megterhelt, tönkrement parasztra akarta hárítani. Legszebben mutatja e tendenciát az 1867-es közmunkaterv, melyben „rután tükröződik a közteherviselés egyenlősége". A 200 forint