Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)
Az önkényuralom évei (1849—1867)
telkes jobbágy, a többi szolga, molnár, juhászlegény és vándorlegény. Szanda kilenc honvédjéből két féltelkes jobbágy, kettő zsellér és öt szolga. Salgótarján tizenhét honvédjéből kettő féltelkes, kettő negyedtelkes, a többi zsellér és szolga. Kálnó tizenhét honvédjéből csak három lakott a maga „hajlékában", nyolc szolgált és öt idegen falusi. Terény tizennégy honvédjéből öt jobbágy, három zsellér, öt szolga és egy juhászlegény. Végezetül Szécsény mezővárosban tizenhét gerillából egy tanító, Öt napszámos, két szolga, egy lakatos, nyolc pedig kőműves-, asztalos-, kovács-, kerékgyártólegény, a hét szécsényi vadász mindegyike iparoslegény. 10 A honvédsereg volt tagjainak a császári hadseregbe történő sorolása tehát a legszegényebb néposztályból származó fiatalokat sújtotta. Az 1350-ben lnegjelent újabb és újabb rendeletek bizonyítják, hogy mindent megtettek a volt honvédek besorolására. A harmadik hadtestparancsnokság pl. 1849. december 29-én újra elrendelte a volt honvédek sorozását, és a volt honvédtiszteknek a pesti kerületi hadikcrmányzónál történő jelentkezését. Azokat, akik 1850. január 30-ig nem jelentkeztek, dezertőröknek nyilvánították, és haditörvényszék elé utalták ügyüket. A megye, a csendőrség, a megyében állomásozó katonaság valóságos hajtóvadászatot rendezett a volt honvédek befogására. Az eredmény ennek ellenére nem volt számukra kielégítő. A nógrádi kerület negyvenhárom községében négy száznyolcvanöt honvédet tartottak nyilván. Ebből a császári és királyi hadseregbe mindössze száznyolcvanhetet sikerült újra besoroztatni. Betegként, alkalmatlanként, illetve mint komáromi elbocsátó papírral rendelkező otthon volt száztizenkettő. Megszökött, meghalt, az erdőkben bujkált száznyolcvanhat. Felsőszátok tizenegy honvédjéből kilenc, Bánk tizenkét honvédjéből nyolc, Agárd kilenc honvédjéből négy, Romhány tizenkilenc honvédjéből nyolc, Kosd huszonhárom honvédjéből tíz és Diósjenő harmincnyolc honvédjéből tizenhárom szökevény. A nógrádihoz hasonló volt a helyzet minden kerületben. A füleki kerület főszolgabírója kétségbeesetten jelentette, hogy a kerületben tanyázó szökevények tartózkodási helyét minden igyekezete és szorgalma ellenére sem tudta felfedezni. „Mint hiteles kútfőktől tudom — írja — éjjel hajlékuk az erdő. Helységbe, pusztára vagy tanyára éjjel soha nem mennek, állandó helyük nincsen. Pétervására és a Mátra erdei között bolyonganak." Véleménye szerint „katonaság által sem lehet őket elfogni, mert ezrekre menő katonaság kellene hozzá". A jegyzők gondját és a falu hangulatát tükrözi a vizslási jegyző, Kluka Mihály panasza, kinek a fia önkéntesként szintén a honvédseregben szolgált. ..Még olyanok is találkoznak, kik a rendelet felolvasásán sem jelentek meg... nem is tudjuk őket Balassagyarmatra küldeni... kivéve az én fiamat, aki ha a többi megy, ő is megy... a többieket szüleik készek lesznek elbújtatni vagy valahová küldeni, csakhogy el ne kelljen menni nekik, hacsak erő nem éri őket. Alázatosan kérem a tekintetes szolgabíró urat, méltóztasson nekünk valami vármegyei embert rendelni, aki őket egytől-egyig erő által kirendeli, nehogy azt mondják, hogy elmenésüknek csak a jegyző és a bíró az oka. Alázatos engedelmes szolgája. .." A katonai erőt nem kellett ilyen alázatosan kérni, magától is megjelent. A megyefőnöki iratanyagot a szökött honvédek körözéséről, befogásáról és üldözéséről szóló anyag teszi gazdaggá.
