Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

tartozott minden esetben, konyha csak a nagyobb típusok esetében. A salgói bányamunkások munkáslakásai azonban idillikusok voltak a munkáskaszárnyákhoz, a padlástérben kialakított tömeglakásokhoz viszonyítva, melyekből még a századforduló után is számos működött. Bár a lakásokat nem a szociális gondoskodás, hanem a munkaerő biztosítása hozta létre, mégis otthont jelentettek a bányatelepekre özönlő munkásoknak. A bányatársaságok, illetve az üzemek céltudatosan alacsony lakbért szedtek a lakásokért. A salgói bányászok esetében az évi lakbér összege 12—17 forint között ingadozott a lakás minősége szerint. A lakással, az alacsony lakbérrel sikerült a munkások többségét a telephez kötni és nem egy esetben még a mozgalomtól is távol tartani. Az üzemből, bányából történő elbocsátás ugyanis minden esetben a lakásból történő kilakoltatással járt együtt.

163 A munkásság „megfékezésére" azonban a lekötés ellentétes formáját, az elbocsátást is gyakran és kiterjedten alkalmazták. A sztrájkmozgalomról szóló jelentések minden esetben feltüntetik, hogy a szervezőket kitoloncolták, illetve a bányavidékről eltávolították. Az 1898-as sztrájk alkalmával 20 „izgatót", 1903-ban csak Salgótarjánból 95 személyt, 1906-ban 86 „izgatót" toloncolt a csendőrség ismeretlen helyre, kiknek jelentős része politikai okokból volt kénytelen elhagyni az iparvidéket. A XIX. század végén, de különösen a XX. század elején a gyártulajdonosok, a bányák vezetői már egyre gyakrabban alkalmazták mint politikai fegyvert a tömeges munkáselbocsátást. 1905-ben a Losonci Zománcgyár 30 munkását télvíz idején azért dobták ki a gyárból, mert nem voltak hajlandók kilépni a Vas- és Fémmunkások Szövetségéből. A század végi újsághír arról számolt be, hogy a szocialistáknak már Balassagyarmaton is sikerült „mintegy 70 ingyen élni akaró egyént összetoborozniuk". Megnyugvással nyugtázta azonban a tudósítás azt is, hogy a rendőrségnek némi eredménnyel sikerült a „vezéreknél Füller Dezső, Velkovics János cipész, Brett Miksa bádogos segédeknél" házkutatást tartani. A rendőrség „éber figyelmének" további megőrzésén kívül azt követeli a lap, hogy az iparosok haladéktalanul bocsássák el szocialista segédeiket, hiszen mint megállapítja „a mi szocialistáink kivétel nélkül iparos segédek lévén, gazdáik kegyétől függenek". Ennek az agitációnak azonnal meg is lett a foganatja, mert a balassagyarmati ipartestület elnöke, Komorrel Gyula a testület közgyűlésén javasolta, „hogy az oly segédeket, akik a szocialista tévtanoknak felülnek, tüstént mozdítsák el állásukból". Így véli biztosítani ugyanis azt a nyugalmat, mely a balassagyarmati iparosok között korábban létezett. A gyűlés, melyen Balázs Ferenc városi főbíró is részt vett, magáévá tette az indítványt, melynek gyakorlatban történő megvalósítása sok iparossegéd elbocsátásához vezetett, de a szocialista mozgalom fejlődését megakadályozni természetesen nem tudta — még Balassagyarmaton sem. A tömeges elbocsátás tehát fegyverré vált a tőkések kezében a munkásmozgalommal szemben, nem egy esetben elég volt a szervezethez való tartozás ahhoz, hogy a munkás elveszítse kenyerét.

164 A munkásság szervezkedését a tőkések azonban ideológiai fegyverekkel is igyekeztek gátolni. A munkássággal szemben a kezdeti időkben elsősorban az egyházat mozgósították. Nem csekély keserűséggel állapította meg Németh