Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

A hatalom birtokosai azonban más eszközöket is alkalmaztak annak megakadályozására, hogy a nógrádi munkások megtalálják egymás kezét, soraikat szorosra zárva, váll-váll mellett, a hatalom erejével szembe saját erejüket tudják állítani, E más eszközökhöz tartozott, az évezredes taktikához híven, „az oszd meg és uralkodj" felettük elv, melyet sikerült is a társadalmi élet minden területén a gyakorlatba átvinni. Nógrád megyében a megosztási politikát megkönnyítette a megye munkásosztályának nemzetiségi, illetve nyelvi megosztottsága. Az 1870—1880-as ^vekben a szakmunkások még teljes egészében, a nem szakmunkások pedig többségükben nem magyar anyanyelvűek Az Osztrák—Magyar Monarchia szinte minden nemzetisége megtalálható a nógrádi iparvidéken, a legnagyobb számban németek, szlovákok, csehek, morvák, szlovének voltak, de éltek itt lengyelek, ukránok, olaszok, franciák, belgák stb. A magyar munkások száma kezdetben a munkások 10%-ára tehető. A kapitalizmus kibontakozása idején tökéletes bábeli nyelvzavar uralkodott az iparvidéken. A közeledést a kezdeti időkben gátolta az is, hogy az idegen munkásokat kolóniákban helyezték el, egyegy kolóniában általában azonos területről származó, azonos nyelvű csoportok éltek^ és így hosszú ideig megtartották különállásukat. Áz érintkezést megkönnyítő közös nyelv hiánya mellett azonban a szokásból, életmódból, műveltségből adódóan további különbségek akadályozták a közeledést. Az idegenből jött ipari munkások közül csak a gyáriparban alkalmazott szakmunkások voltak azok, akik a modern kapitalista civilizáció hatása alatt európaibb színvonalat értek el. A bányamunkások zöme szülőföldjén is éppen hogy csak kiemelkedett a falusi közösségből. Népviseletük is arról tanúskodott, hogy csak az első lépéseit tették meg a falusi körből való kiemelkedésnek. A fülükben nagy rézkarikákat viselő, övükben kést hordó, szlovén népviseletüket őrző gránerek, a halinanadrágos, bocskoros liptákok, az őslakos magyarok között az induláskor még a külsőségekben is sok elválasztó, érintkezést gátló tényezőt találhatunk. Összekötötte azonban őket a közös érdek, a közös sors, mely a későbbiekben fejlődésük irányát is megszabta.

157 Á 70-es évek gazdasági pangása, az üzemek leépítése következtében a 80-as évekre már csökkent az ipartelepeken dolgozó idegenek száma. Lassan megindult a visszavándorlás is. 1882-ben az alispáni jelentésben az olvasható, hogy Salgótarjánból őseik tűzhelyéhez vándorolnak vissza hosszú idők után a munkát kereső krajnaiak és egyéb külföldiek. A nógrádi iparvidék lakosságának magyarrá válása a 80—90-es években meggyorsult. A visszavándoroltak helyét egyre nagyobb számban foglalták el a nógrádi falvakból kiszorult nincstelen parasztok. A század végén már a gyártulajdonosok is szívesebben alkalmaztak — amennyiben lehetséges volt — a szervezettebb idegen munkásokkal szemben öntudatlanabb és kisebb igényű, helybeli munkásokat. Mindezek ellenére majd három évtized, egy emberöltő telt el, míg a Nógrádban maradt külföldi munkások, az egyre növekvő létszámú magyar munkásokkal együtt, nyelvileg is egységes tömböt alkottak. A nyelvi egység kialakulásának ezt a folyamatát az újabb és újabb üzemek létesítése azonban lassította. Az új üzemek szakmunkásai még a századfordulót követő időszakban is, továbbra is külföldi szakmunkásokból kerültek ki. 1897-ben az