Szabó Béla – Horváth István: Nógrád megye története II. 1849–1919 (Salgótarján, 1969)

Az 1867-es kiegyezés és a dualizmus (1867—1918)

meg a kincstári posztót. Később sikerült a magyar kormány közbelépésére a közös hadügyminisztériumból kisebb másodrendelést kapni, de a losonci gyár az előírt árak mellett nem tudott a szállítási kötelezettségeknek eleget tenni. Ennek ellenére az elmaradt szállítások után 1% jutalékot kapott a gyár. Az osztrák textiliparnak tehát még 1% jutalék fizetése mellett is megérte, ha nincs magyar versenytársa. Anyagi nehézségek miatt a gyár felszámolása már 1871-ben napirendre került. 1874-ben hallatlanul olcsó áron, 245 000 forintért gazdát cserélt. Az új tulajdonos, a Deutsch-cég azonnal továbbadta az Oesterreichische AUgemeine Bankot képviselő Régenhart-cégnek. Hasonló nehéz körülmények között működött a gácsi posztógyár is. A gépek számát 1867 után 10 mechanikai szövőszékről itt is 27-re emelték, de az általános piachiány miatt nehezen tudott fejlődni. A gácsi posztógyáron bizonyos mértékig segített az, hogy a megye, sőt a magyarországi megyék egy része a megyei altisztek, hajdúk, pandúrok posztószükségletét itt szerezte be. A 250—300 főt foglalkoztató üzem 1873-ban Stricker Ede pokrócgyáros tulajdonába ment át.

112 Az 1867-től 1873-ig, a gazdasági válságig terjedő időszak a pénz- és hitelélet fellendüléséhez, a nagyüzemi szénbányászat és vasgyártás megindulásához és kiszélesítéséhez vezetett a megyében. E döntő iparágakon túlmenően azonban az általános ipari fejlődés még nem volt nagyméretű. 1873-mal véget ért a fellendülés időszaka és kezdetét vette a hosszan tartó gazdasági válság. A válság általános képét, hangulatát, problémáit és a megyében okozott következményeit az iparkamarai jelentések őrizték meg. E jelentések évről évre kilátástalan helyzetről tudósítanak. 1874-ben azt írták, hogy „a legszomorúbb képet a hitelviszonyok nyújtják — a hitelkeresés nőtt, az uzsora terjeszkedett — az állam rendkívüli helyzetben, nyugodtan állítható, csődben van". 1875-ben azt kénytelenek megállapítani, hogy „a hanyatlás az 1873as válság kitörése óta még nagyobb méreteket öltött". Ez évben különösen a vas- és gépgyártás és a vasöntödék nehéz helyzetét emelték ki, de kénytelenek voltak azt is megállapítani, hogy az adók nyomasztó súlya már erősen érezteti a hatását, mivel a legtöbb kereseti ágban pangás mutatkozott. 1876-ban a kamarai jelentés azt állapította meg, hogy „az év csak folytatása a lefolyt kedvezőtlen időszaknak". 1877-ben is azzal kezdődött a jelentés, hogy „ez év fájdalom, nem felelt meg táplált reményeinknek". Valóban az ipar pangott, a vasipar helyzete még az előző évinél is rosszabb volt, az adók szigorú behajtásának káros következményei mutatkozni kezdtek és világossá vált, hogy az államháztartás egyensúlya nem állítható helyre az adók egyoldalú felemelésével. A remények, amelyekkel ilyen körülmények között az 1878-as évbe léptek, nem voltak vérmesek, „de még e szerény vállalkozásaink sem teljesedtek be" voltak kénytelenek újból megállapítani. 1879-ben kezdett csak bizakodóbbá válni a kamarai jelentés, bár ez az év sem haladta meg az előzőket, sőt nem egy tekintetben el is maradt elődei mögött, de több biztató jelet véltek felfedezni, mint pl. „pénzbőség az európai piacokon... a hitelügy élénkülése... a külpolitikai békés állapotok... berlini szerződés megkötése". Mindezek ellenére „árnyék és világosság" 1880-ban is meglehetősen vérszegényen oszlott meg. Az ipar helyzete kedvezőbbre fordult ugyan, de „szembeszökő vívmányok nincsenek". 1882-ben