Pálmány Béla: Fejezetek Szécsény történetéből - Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 2012 - 4. (Salgótarján, 2013)

Majorsági állattenyésztés a szécsényi uradalomban (1797–1851)

gondozták. A svájcerájos személye egy dinasztiát sejtet, mert 1768-tól 1791- ig Pápista György, ezt követően pedig Pápista József nevével minden kon- venciós jegyzékben találkozhatunk. Fizetésük ellenében tehenenként évi tizenhét icce vajat kellett beadniuk az uraság konyhájára.7

A tehenészet tehát a korabeli színvonal mércéjével mintagazdaságnak tekinthető. A drága, külföldi marhákat istállóban tartották, gondozásukra elég sok alkalmazottat fogadtak fel. Gr. Forgách József korában azonban elsősorban a főúri fényűzést, a kastély lakóinak és vendégeinek tejjel, vajjal való ellátását szolgálta, így nem vált piaci irányultságú ágazattá, a fejlődés igazi csírájává.

Az uradalom juhászatában - az 1767 és 1774 közötti rövid időszaktól eltekintve - a XVIII. század végéig nem következett be fajtaváltás, csak a darabszám emelkedett. 1797-ben már három nyájat gondoztak, Szécsény mellett Zsúnypusztán és Szakái határában összesen 1 280 öreg birkát (96 kost, 1145 jerkét, 39 ürüt) és 529 toklyót (72 kost, 325 jerkét, 132 ürüt), vagyis mindenestül 1 809 egyéves vagy idősebb juhot számítottak a törzsállományhoz.8

A XIX. század elejére országszerte nagy jelentőségűvé vált a gyapjútermelés. Ennek az volt a közismert oka, hogy a polgári fejlődés útján járó nyugat-európai országokban az első ipari forradalom térhódítása kapcsán a gyárak szinte korlátlan mennyiségű gyapjú feldolgozására váltak alkalmassá. A negyedszázados francia háború kontinensszerte felduzzadt hadseregeinek posztóigénye már önmagában is hatalmas piacot teremtett. Ez a gyapjúkereslet hazánkba is „begyűrűzött", és valóságos „birkalázat" keltett. Amikor pedig a napóleoni háborúk elükével 1817-től egyszer s mindenkorra vége szakadt a gabona-konjunktúrának, a gazdasági csődtől fenyegetett birtokos nemesség olyan üzemágak fejlesztésére kényszerült, melyek a hagyományos nyomásos szántóföld-művelési rendszert, és az ezzel együtt járó közös legeltetést változatlanul hagyva, kis befektetéssel is nagy hasznot hajtanak.9 A birkászathoz pedig igazán nem kellett nagy pénztőke. Néhány nemes tenyészállattal, néhány egyszerű gazdasági épülettel és egy-két hozzáértő juhásszal is hozzá lehetett kezdeni, a vállalkozás pedig busás haszonnal kecsegtetett. Nógrád sem maradt el a kor divatjától. A nagy uradalmakat bíró főurakon kívül a birtokos köznemeseket, sőt a honoráciorokat és a parasztok tömegeit is megfertőzte a profitláz. A XIX. század közepén vármegyénkben - Fejér, Sopron, Moson, Pest, Nyitra, Veszprém, Tolna és Csongrád megyék után - országosan is a legtöbb birkát tartották. Újabb aklokat emeltek, egyre több nemesített nyáj lepte el a legelőket, tarlókat, ugarföldeket. Mocsáry Antal szerint gr. Keglevich a

7 NML XII. 1. Szécsényi ferences gazd. ir., 1779,1791.

8 OL P 1882 - Forgách cs. lt. 14. t. Szécsényi uradalom, összeírások, 1797.

9 BENKŐ Dániel - MÓRÓCZ István - KORIZMICS László I., 445.

372