Pálmány Béla: Fejezetek Szécsény történetéből - Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 2012 - 4. (Salgótarján, 2013)
Adatok a kézművesipari termékek és termények árucseréje történetéhez Nógrád vármegyében (1593–1731)
mezővárosi jogállású települések rendelkeztek, a kiváltságleveleket a földesurak, vagy a szabad királyi városok esetében a városi magisztrátusok kérésére az uralkodó bocsátotta ki. A vásárok szervezett, meghatározott időpontban megtartott és írott, vagy szokásokon alapuló szabályokkal körülírt árucserefórumok. Megkülönböztethetünk évente néhányszor rendezett országos so- kadalmakat, amelyeken egy széles piackörzet élelmiszer- és nyersanyag-eladói, -közvetítői, iparcikktermelői és a fogyasztók jelentek meg, illetve meghatározott hétköznapokon szokásos hetivásárokat, ahol a piacközpont közvetlen környékéről jártak be mezőgazdasági termékfeleslegükkel a parasztok, esetleg földesúri uradalmak gazdasági tisztjei. Osztályozhatók a vásárok az ott értékesített fő árucikkek szerint is: így voltak gabona-, bor-, gyapjú- és „barom"-vásárok, sőt az iparosok is meghatározott időpontokban jelentek meg a sokadalmakban. A vásártartó települések szerkezetét is meghatározták a különböző vásárok: a kézművesek által látogatott sokadalma- kat általában a város közepén, a főtéren és a környező utcákon, sátrakban rendezték, míg az állatvásárokat a külvárosok tágas terein tartották. A vásárok fontos jövedelemforrást képeztek a kiváltsággal rendelkező testület, például városi önkormányzat, illetve személy - földesúr - számára; a vámok, a helypénzek és mázsapénzek bevételei őket illették.2 A történelmi Nógrád vármegyében e korszakban kilenc mezőváros - op- pidum - volt, de egyetlen szabad királyi várost - civitast - sem találhattunk. Buda eleste, 1541 után a közeli Nógrád megye is a török hódítók támadásainak állandó célpontjává vált, és a vásártartásra jogosult oppidumok szerepében előtérbe kerültek a védelmi funkciók. Minthogy a legtöbb közülük korábban a földesúr által megerősített, falakkal körülvett, bástyákkal is védett vár, várkastély mellé, alá települt, alkalmasnak látszottak a király által fizetett állandó, fegyveres őrség elhelyezésére. A falak, sáncok megszilárdításával a „várasok", illetve „váralják", suburbiumok is részeivé váltak a végvárak - latin kifejezéssel praesidiumok - védelmi rendszerének, amelyhez a mezővárosok lakóinak félkatonai szervezete (élen a hadnagyokkal és tizedesekkel) is szervesen hozzátartozott. A törökök azonban erősebbnek bizonyultak az országos mértékkel csak közepes, vagy éppen kicsiny számba menő nógrádi végházak őrségeinél, és sorra meghódították valamennyi ellenállást megkísérlő végvár-mezővárost: 1544-ben Nógrád, 1552-ben az akkor Hont vármegyéhez tartozó Drégely hősi védelme és eleste után Szécsény és több nem mezővárosi jogú végvár is behódolt a győztes hadvezérnek, Ali bégnek. A következő évtizedben lassan felmorzsolódtak a maradék magyar végvárak, Fülek 1554-ben, Kékkő és Divény 2 DANKÓ Imre 1977, 367-387. 305
