Pálmány Béla: Fejezetek Szécsény történetéből - Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 2012 - 4. (Salgótarján, 2013)

Nemesi rend, vitézlő rend, szegénység – Bégek, szpáhik, janicsárok és ráják. Szécsény magyar végvári korszakának vége és második török uralma (1647–1683)

fektetett munkák értékét kiegyenlítve - szabadon visszaválthatta, ha bírói úton igényt nyújtott be rájuk.

A választott bírák a peres kereset tárgyában persze nem a szegény katonáknak, hanem a két főnemes, főkapitány földesúmak adtak igazat, és arra kötelezték a vitézlő rendet, hogy háromszázan osztozzanak azokon a szántókon és réteken, amelyet addig kétszázan műveltek volt, sőt a kertek birtoklásának jogosságát is bizonyítaniok kellett.

III. A „szegénység"

A végvári társadalom harmadik csoportját képező „szegénység" számát nem ismerjük pontosan. A „város", vagyis a külváros adóportáinak a száma 1610 és 1625/1626 között nyolc és félről egyre csökkent (egy adóportát négy egész házhely vagy tizenkét zsellérház tett ki), 1638-ban pedig negyed porta volt csupán.16 Ez az önmagában csalfa számadat is jelzi, hogy az 1620-as évek után nem volt biztonságban a váralja sem.

P. König Kelemen, a ferences rend történésze hivatkozott Rákóczi Zsig- mond 1644-ben a szécsényi kolostornak kiadott oltalomlevelére, mely szerint a ferencesek „országh útjában lakván az jövő-menő hadaktól gyakorta háborgattatnak".

A zűrzavaros XVII. században 1605-ben Bocskai István, 1619-1623 között Bethlen Gábor, illetve Mansfeld és Wallenstein, két évtizeddel később, 1644- ben Rákóczi György seregei is elvonultak erre, de nem szűntek meg az 1593 végén elűzött törökök visszafoglaló kísérletei sem. 1639-ben két ízben a vár déli „forgó kapujáig" is eljutottak az esztergomi, párkányi és hatvani szpá- hik, egy gyermeket a kapuban lőttek meg. 1642 és 1647 között kétszer égett le a külvárosa (az egyik eset az 1644-es hadvonuláskor történt).

Br. Koháry István mint szécsényi főkapitány 1652-ben, majd 1654-ben arról panaszkodott gr. Forgách Adám bányavárosi generálisnak, hogy az állandóan betörő törökök a környéket hamarosan teljesen pusztává teszik. Sokszor csaptak Szécsényre, elvitték a nép gabonáját, szőlejét, rabszíjra fűzték és Konstantinápolyba hurcolták a szécsényi és vidéki lakosokat, akiknek a sorsa siralmas. Gyermekeiket eladták, feleségeiket a katonaság prédájára hagyták.

Bár a békekötés tiltotta, a szécsényi és környékbeli végvárak katonái összefogva portyázásra indultak a törökök ellen. A magyar vitézek éjjelnappal lesben álltak, igyekeztek elfogni a garázda török prédálókat. Ha sikerült néhányukat elkapni, azok lehetővé tették a fogolycserét. A szécsényi

16 E kötetben részletesebben ír erről a „Nemesi rend, vitézlő rend, szegénység - Bégek, szpáhik, janicsárok és ráják. Szécsény magyar végvári korszakának vége és második török uralma (1647-1883)" című tanulmány.

113