Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 1995 - 2. (Balassagyarmat, 1995)

Tyekvicska Árpád: Adatok, források, dokumentumok a balassagyarmati zsidóság holocaustjáról

Ott tartózkodásunk ideje alatt egy 60 éves hölgy előttem ismeretlen kábítószerrel megmérgezte magát. Bejelentésemre mentőautó jött ki érte, de mire kórházba került, meghalt. A gettót két transzportban deportálták, az egyik transzport elment június 10-én, a másik pedig 12-én. Mindegyikben volt kb. 1800 ember. A második transzporttal vitték el a balassagyarmati kórház és elmeosztály összes zsidó betegeit, továbbá az egy órával előbb szült asszonyt és gyermekét is. Június 10-én délelőtt a csendőrfőhadnagy kijelentette, hogy akinek bent a városi gettóban maradt még valamilyen holmija, az bemehet érte a városba, majd egy csoportba össze kell állni és csendőrkísérettel mindenki hazamehet gettóbeli lakására elhozni, amit még otthagyott. 12 órakor a városba menőkből nagy tömeg verődött össze. Egy jó órai várakozás után a csendőrfőhadnagy a várakozó tömeget visszakergette azzal, hogy ma már nem lehet a városba menni, majd holnap. Néhány perc múlva az udvar közepére hívták össze a gettó egész népét, hogy felolvassa nekik a deportálási parancsot, melyben ugyan nem volt szó Németországról, csak az, hogy az egész csoportot családostól munkára viszik és olyan táborban fogják elhelyezni, ahol az egészségügyi és kényelmi berendezkedés összehasonlíthatatlanul jobb lesz, mint jelenleg. Felolvasta azt is, hogy mit szabad magunkkal vinni: négy napra való élelmet, egy kispárnát, egy takarót, egy váltás fehérneműt, két felsőruhát és egy kabátot. Ezt a csomagot mindenki a legsürgősebben készítse el, mert rögtön jönnek a kocsik, amelyek a balassagyarmati vasútállomásra szállítanak bennünket. Délután 2 órakor rakták fel az első csoportot kis batyuikkal szekerekre, az utolsó kocsik 6 órakor hagyták el a pusztát. Amikor én kiértem az állomásra, a vagonok már telve voltak, de még mindig az újabb szállítmányokat a zsúfolt vagonokba a lehetetlenségig benyomkodták, 80-90 ember került egy-egy vagonba. Amelyik kocsira azt mondották, hogy ide már nem fér senki, a csendőrök felugrottak a kocsikba, belerugdostak az emberekbe, így nyomkodták őket mindig szűkebb és szűkebb helyre. WC vödröket nem adtak fel a kocsikba, hanem egyik társunk mosdótálját áldozta fel erre a célra a mi kocsinkban. Vagononként egy vödör friss vizet kaptunk, a szomszéd vagonban azonban a beadott vödör vizet egy Pongrácjz] nevű nyugfalmazott] vasutas

2, aki az állomáson úgy láttuk a deportáció rendezője volt, kirúgta a vagonból a vödröt azzal, hogy „nem kell a zsidóknak annyi víz". Még az állomáson elhívtak egy beteghez, az illető egy idősebb asszony volt, haldokló állapotban találtam, mire megkerestem a deportálást intéző csendőrszázadost (névszerint Bretanyt) és kértem őt, engedné meg, hogy a haldokló asszonyt vegyék le a vonatból, mert néhány percen belül meghal. Nevetve, mint aki valami remek viccet mond, azt válaszolta nekem, hogy „volna lelke egy zsidó társát kihagyni ebből a mókából?" Erre én egy másik intézőhöz fordultam, Óriás rendőrfogalmazóhoz, aki csak egy kézlegyintéssel intézett el. Az asszony már a legközelebbi állomáson meghalt, de a leplombált vagonban, nyári melegben egészen Auschwitzig jött velünk, ott vették ki zöldülő hulláját. Este 1/2 8 órakor indultunk el Gyarmatról Aszód irányába, indulás előtt kívülről leplombálták vagonjainkat, csak a bedrótozott ablakon jött be egy kevés levegő. Annak a 2. Pongrácz Elemérre lásd még a 30. számú dokumentumot! 160