Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 1995 - 2. (Balassagyarmat, 1995)

Jobbágy Károly: Milyen nagy ünnep volt az nálunk, amikor eljött a nap, hogy szalagot kapott a lányunk, fehéret meg két pirosat. Kis varkocsa de soká nőtt meg, hányszor fontuk játékosan? Mutogatta sok ismerősnek: „Ugye hogy nő már a hajam?" Hány átvirrasztott éjszakában emeltem fel a karomon? Hányszor nevetett rám a párnán derűs, vidám hajnalokon? S ez is, akit én sose láttam, s most apjaként siratom őt, itt fuldokolt kapkodva, gázban egy ilyen nyári délelőtt, ez is, milyen sok szeretettel nőtt fel, gügyögött, nevetett, kirándult vasárnap szülőkkel, tanult új virágneveket, közben a haját fésülgette, színes szalagot font bele... S egy nap, - megnyírták nevetve, varkocsát olló vágta le. Üvölteni! Azt kellene, ahogy torkomból tellene, reggeltől - másik reggelig. Sírok (részlet) Úgysem figyelik. S gyilkos akad még mindenütt; ki így, ki úgy, ki fojt, ki üt; ki elhallgattat, ha beszélsz, ki meggyaláz, amíg csak élsz... És benned is önvád üvölt: „Fegyvertársad volt, aki ölt! Nem kiáltottál fel te sem, járkáltál szín-ezüstösen, hadapród úr, volt pisztolyod és benne kékes, hűs golyók... Igaz! - Nem ontottál ki vért, de mit tettél a szalagért? a kislányért, a többiért, aki gettóba zárva félt? A látogatás... pár csomag... nem menti gyalázatodat..." Hiába?