Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 1995 - 2. (Balassagyarmat, 1995)

Tyekvicska Árpád: Adatok, források, dokumentumok a balassagyarmati zsidóság holocaustjáról

vallott vagyont. Természetesen ezen megkínzottak legnagyobb részének semminemű vagyona nem volt. Testvéremet, Kovács Istvánnét, akinek nemhogy vagyona nem volt, hanem szülei tartották el, mert férjének 150 pengő fizetése volt, két napig kínozták, nem akarták elengedni, vallja be, hogy hová dugta aranyait, pedig soha aranya nem volt. (Deportálás után az auschwitzi gázkamrában végezte be életét kisfiával együtt.) Ezek a kínzások Nyírjespusztára való kiszállításunk után sem szűntek meg, naponta reggel és délben jöttek a csendőrök és vittek be csoportosan embereket a Kossuth utcai házba, esténként visszahozták őket, részint szekéren, részint autón, mert az ütések következtében saját lábukon járni nem tudtak. Többeket megvizsgáltam, akiknél súlyos belső sérüléseket találtam. Két olyan eset volt, akik Németországba való kiszállításunk alatt a csendőrbotok következtében a vonaton meghaltak, az egyik egy Adler nevű 68 éves gyarmatkörnyéki ember, a másiknak nevére nem emlékszem, úgy tudom, hogy szokolyai volt, 52 éves, tábes doralisban szenvedő egyén, aki a csendőrverés folytán combcsonttörést szenvedett és az ennek következtében beállott zsírembólia okozta halálát. Dr. Hajdú Ferenc ügyvédet úgy megverték, hogy vesevérzést kapott, tehetetlenül, súlyos betegen, de élve érkezett meg Auschwitzba, hogy ott a krematórium tüzét ő is táplálhassa. A gettóba való bevonulásunk után a megyei tiszti orvos helyettese, dr. Fúria Károly úgy rendelkezett, hogy a gettó tartozik saját kebelében kórházat felállítani, melyben egy rendelőszoba, egy szülőszoba, egy elkülönítő és egy műtő legyen, megfelelő orvosi és ápolói személyzettel. Ez a terv azonban sohasem valósult meg, mert mielőtt teljesen berendezkedhettünk volna, június 5-én hajnalban a városi gettóból Nyírjespusztára vittek ki. Kiszállításunknál, mely részben autókon, részben gyalog történt, az utcákon, amerre mentünk sok ember állott, akik kíváncsian néztek bennünket, sem jó, sem rosszindulat kifejezését nem igen láttuk arcukon, csupán a kíváncsiságét. Még mielőtt eltávoztunk volna, megindult a gettóbeli zsidó lakás [ok] fosztogatása, élelmiszereket, elmozdítható tárgyakat stb. még láttuk, amikor vitték az elhagyott házakból, sőt magam is láttam, amikor a felügyeletünkkel megbízott csendőr bement egy lakásba és ott a szekrényeket kinyitogatva zsebeit telerakta cigarettával, zsebkendővel és női selyemharisnyával. Sajnos, a nevét és illetőségi helyét nem tudom. Nyírjespusztán egy dohánypajtában voltunk elhelyezve 1800-an, a helybeliek egy pajtában, a szemben lévőben a környékbeliek voltak. Itt már egészségügyi berendezésről szó sem volt, sem vizünk, sem rendes latrinánk nem volt. Vízért kb. 3 km távolságra lévő állatitatóhoz kellett eljárni. Mosakodási lehetőség a lehető legrosszabb volt, mert a gazdaság nem akarta megengedni, hogy mosakodásból is abból a kútból hozzunk vizet, attól tartván, hogy a kút kimerül, úgy hogy a még távolabb eső Halastóhoz kellett naponta vízért menni azoknak, akik mosakodni is óhajtottak. Sem gyógyszerről, sem kötszerről, sem pedig olyan helyiségről, ahol egy fertőző betegség megjelenése esetén el lehetett volna helyezni a betegeket, gondoskodás nem történt. Mialatt Nyírjespusztán tartózkodtunk két szülés fordult elő, az egyik ott bonyolódott le a pajta porában, de anya és leánykája még egészségesen ért ki Auschwitzba, hogy a gázban elpusztítsák őket. A másik szülés legerélyesebb intervenciómra a nyírjespusztai gettótól 10-15 lépésre lévő béreslakás szobájában történt. 159