Nagy Iván Történeti Kör Évkönyv 1995 - 2. (Balassagyarmat, 1995)

Tyekvicska Árpád: Adatok, források, dokumentumok a balassagyarmati zsidóság holocaustjáról

A sok kegyetlen SS között egy „Musikant" nevű SDG volt, egy kórházi főorvos, osztrák hauptarzt [főorvos], aki nagyon segítette a blokkschreibereket abban, hogy emberéleteket megmentsenek, igazi nevét sajnos nem tudom. A melki tábor állandó létszáma 7500 volt, később, 1945. februárjában 10.000-re emelkedett és 11 hónapi fennállása alatt 13.500 halottat égettek el. Amikor április 10. táján a tábor evakuált, akkor a kórházból 2800 és néhány embert vittek még el, akik közül alig hiszem, hogy 10 % életben maradhatott volna. Melkben az evakuálásnál az összes schreiberek testi motozáson estek keresztül, a pontosan vezetett halálozási és beteglistát mind el kellett égetni. A táplálkozás is egészen rapszodikus volt itt. Volt idő, amikor ízletesnek is volt mondható és nem is volt nagyon kevés, de volt azután idő, amikor egész napra egy tányér falevelet kaptunk megfőzve. A kenyér néha napi 40 deka volt, de azután lecsökkent 10 dekára, a kenyér természetesen nem gabonalisztből készült. Amikor a koszt jó volt, reggelire kis levest, ebédre levest és húst, este pedig kenyeret, mellé margarint és szalámit kaptunk. Az orvos szerint azonban a legjobb időszakban sem kaptunk annyi kalóriát, mint amennyit a nehéz munkával fogyasztottunk. Egyízben a szökések elharapóztak, főleg oroszok szöktek meg. A szökevényeket mindig elfogták és büntetésük agyonverés volt; onnan kezdve külön idomított kutyákkal őrizték a tábort és munkahelyet. Előfordult, nem is ritkán, hogy különösen az utánpótlás érkezése előtti időben több munkás kellett, mint ahány a tábor létszáma volt, ilyen esetekben egy-egy embernek a napi 24 órából 24 órát kellett dolgoznia, alvási idő nélkül. Ha ezt jelentették a lágerführemek, akkor mi kaptunk verést. Előfordult aztán az is, hogy a blokk létszámából egy ember hiányzott, ekkor büntetésből egész éjszaka appelt kellett állni. Az emberek télen hóban, esőben mezítláb, vagy legjobb esetben is fatalpú cipőben mentek a munkahelyre. Ha ez a nehéz fapapucs berekedt a hóba, vagy sárba, azt kihúzni nem lehetett, ilyenkor a szerencsétlen häftling 25-75 botütést kapott. Április 13-án elvittek bennünket Melkből Ebenseebe. Kb. 4000-en érkeztünk oda és 20-an mentünk el. Az utat részben gyalog, részben hajón tettük meg elképzelhetetlenül rossz körülmények között, három nap hajón és ugyanannyi ideig gyalog. Ebenseeben, mely 6000 személyre berendezett láger volt, cca. 18 ezren voltunk öszszezsúfolva. Itt mindenki harmadmagával aludt egy 70 cm-es ágyban, illetve priccsen és olyan nagyszámú volt a halálozás, hogy én magam egy hulla mellett négy napig feküdtem, nem volt ember és idő arra, hogy a hullákat elszállítsák. Itt egy Simon nevű, továbbá egy Schultz Imre nevű gyarmatival voltam együtt. Ebenseeben láttam először emberhúst enni. Görögök ették, amikor jelentették, hogy éjszaka emberhúst ettek, a lágerführer azt válaszolta. „Doch eine Schweinerei, die sind schon nicht Menschen!" [Mégiscsak disznóság, ezek már nem emberek!] Nem is nyomoztak utána. Itt láttam diplomás magyar orvost úgy legelni, mint ahogyan tehenek szoktak, oly nagy volt itt az éhség. 16 napon át napi táplálékunk 7 dc [deciliter] forróvízbe beledobott 5 dkg burgonyahéjból (a burgonyát a lakosság kapta) és minden másnap 9 dkg kenyérből állott. De emellett nekem nem kellett dolgoznom. A többiek ugyanazt a 156