Tyekvicska Árpád: Írások a forradalomról - Nagy Iván Könyvek 16. (Balassagyarmat, 2006)

EZERKILENCSZÁZHATVANKETTŐ. Ami ’56 után következett

Ezerkilencszázhatvankettő zet vezetője mint apostoli vizitátor képviselte volna a magyar püspöki kart. Am a kommunista vezetők számára általában is fontosnak tűnhetett, hogy megfontolják a püspökök egy részének kiutazását. A zsinat előkészítésében, majd a zsinaton is alapvetően a Vatikán három irányzata vitázott: a konzervatívnak vagy tradicionalistának tartott, a reformokra kevéssé hajló, Ottaviani, Siri és Ruffini bíborosok nevével fémjelzett szárny, a XXIII. János körül csoportosuló centristák, akik a „mához való alkalmazkodás" elvén állottak, és végül a Bea és Ciocognani bíborosok által befolyásolt, határozott reformpárti szárny. A három vélemény különösen élesen ütközött a kommunizmussal, a szocialista országokkal kapcsolatos kérdésekben. A magyar vezetés számára is nyilvánvalóan hasznosabb volt egy „megszűrt" küldöttség kiküldése, mert így ellensúlyozni vélhették a konzervatív szárnynak a kommunizmussal szembeni merevebb álláspontját. (Épp ezért aztán a kelet-európai országokból a zsinatra kiutazó püspököket meglehetős bizalmatlanság övezte.) Magyarország és a Vatikán kapcsolatának normalizálását még két súlyos teher akadályozta. 1961-ben került sor a kádári állambiztonsági szervezet legkiterjedtebb akciójára. Több száz egyházi és vallásos világi személy ellen indítottak eljárást, és a katolikus kisközösségek mintegy 120 letartóztatott tagja került bíróság elé. 1961. március 15-én (!) pedig a Magyar Katolikus Püspöki Kar a sajtóban közzétett, a templomban felolvasott körlevelében nemcsak az állam, hanem az egyház ellenségeinek is nyilvánította a lefogottakat. A Vatikánban mindkét hír mély megdöbbenést váltott ki. 1962. május l-jén (!) a pápa 3029. számú dekrétuma tekintettel a „magyarországi különleges helyzetre" - a bérmálás szentségének kiszolgáltatását esperesig bezárólag engedélyezte, ezzel a magyar katolikus egyházat gyakorlatilag „különleges helyzetűnek" nyilvánítva. A dekrétum egyben jelezte, hogy a zsinaton foglalkoznak majd a magyar helyzettel. A Püspöki Kar utazó tagjai ezzel a teherrel indultak útnak. (A helyzet változékonyságát mutatja, hogy 1963 májusában már intenzív tárgyalások kezdődtek a két fél között, 1964. szeptember 15-én pedig sor került a Vatikán és a magyar állam közötti részleges megegyezés jegyzőkönyvének aláírására. Ennek tartalmát a felek sosem hozták nyilvánosságra.) A másik akadályozó tényező a Mindszenty-kérdés megoldatlansága volt. 1962-ben a Vatikán ankarai diplomáciai megbízottja kereste meg az ottani magyar követet, és puhatolózott az ügyben.

1 Egy belügyi jelentés szerint azonban a Vatikán ekkor még kemény feltételekhez kötötte magát: a magyar kormány engedélyezze a hiányzó püspöki helyek betöltését, hagyja jóvá a magyar1 MOL MDP-MSZMP-iratok Osztálya 288. F. 4/50. őe. 1962. augusztus 14-16-i KB-ülés jegyzőkönyve. 390