Gere József: Békében, háborúban. A balassagyarmati 23/II. gyalogzászlóalj története (1939-1945) - Nagy Iván Könyvek 15. (Balassagyarmat, 2004)
Területvédő harcok Magyarországon a nyilas hatalomátvétel után
Mihályi-csoportot a Kerekdomb elnevezésű területen nagy erőkkel meglepetésszerűen megtámadták és mintegy 2 kilométerrel hátrább nyomták. Ezzel a Nicki- és Botond-harccsoportok belső szárnyai veszélybe kerültek. Nagykőröst állandó légitámadások érték. A sokat szenvedett város védelmével Boldus György alezredest bízták meg. Az alezredes Nagykőrösön talált egy páncélromboló szakaszt, és többszáz csellengő honvédet. Ezekkel megerősítette harccsoportját és megszervezte a város körvédelmét. Október 30-án harckocsikkal és repülőgépekkel támogatva nagyszabású támadás indult a körülzárt Kecskemét ellen. A Botond-harccsoport balszárnya még mindig a Tiszánál állt. Jobb szárnyát visszakanyarítva, a Tiszakécske-Lakitelek út mentén rendezkedtek be védelemre, és eredményesen állták a Tiszaalpár felől támadó románok rohamait. Október 31-én a Botond-harccsoport még mindig a Tiszánál harcolt, s így a magára maradt egység veszélyes helyzetbe került. Parancsot kaptak, hogy jobb szárnnyal csatlakozzanak a Mihályi-csoporthoz és védjék a Jászkarajenőig húzódó arcvonalrészt. A visszavonuló csapatok érdekes harceljárást alkalmaztak. Tibay Gézát idézem: „Az alföldi harcokban legtöbbször nem volt idő lövészárkok kiásására. A védővonal utak töltése mentén, vagy fasorokban húzódott. A lovas-gyalogos egységeink átlag 4 kilométeres sebességgel mozogtak az őszi esőktől felázott földutakon, miközben az ellenség harckocsijaival szüntelenül a nyomunkban járt. Az alapötletet a németek adták. Még a Kárpátok előterében felfigyeltünk arra, hogy egy-egy szakasz egy századra jutó vonalat védett a következőképpen. A lövészárok számos pontján golyószórókat, géppuskákat, aknavetőket állítottak fel. Egy-egy harcosra 2-3 tűzgép is jutott, s ezeket a lövészárok védelmében ide-oda szaladgálva felváltva kezelték. Ezzel a módszerrel nem egyszer futamítottak meg nagyobb támadó orosz egységeket, vagy pedig voltak visszavonuló egységeik eredményes utóvédéi. Mi fegyverzet szempontjából is szűkében álltunk, így a németek módszerét átdolgoztuk. Általában egy szakaszt, de leginkább egy megerősített rajt állítottunk össze belevaló tisztesekből, akiknek golyószórókat, géppisztolyokat, gránátvetőket adtunk. Ezeket természetesen a vonalban harcolóktól kellett elvonni. Elláttuk őket bőségesen lőszerrel még olyan áron is, hogy egy-egy század katonái a tölténytáskáik tartalmát adták össze. Kiszemeltünk egy, az ellenség által nehezen belátható terepszakaszt, ahová a megerősített csoport települt és adott időponttól eszeveszett lövöldözésbe kezdtek. Ez idő alatt a többiek csendben fölszámolták a védővonalat és hátravonultak egy olyan helyre, ahol úgy ítélték meg, hogy meg tudnak majd kapaszkodni. Az állandóan tűz alatt tartott ellenség nem tudta nyomon követni a visszavonulást, s azt a zavarótüzük nélkül végre tudtuk hajtani. A csoport egy előre megbeszélt időpontban beszüntette a lövöldözést és hátrahúzódott. Ekkor, ha szükséges volt, már a visszavonult egység is tűzzel tudta fedezni őket az új állásokból. Az esetek 209
