Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)
KÖRVÉDELEMBEN
nagyobb oka a lovaink gyenge állapota, nem megfelelő kondíciója volt. A fronti berkekben az a hír járta, hogy a lovaink részére otthonról a szükséges mennyiségű téli takarmány kiszállításáról kellő időben gondoskodtak, s útnak is indították a 2. hadsereg részére címezve. Hozzánk a lótáp szállítmánya sajnos a mai napig sem érkezett meg, mert a németek a maguk részére „elirányították" és fel is használták. Hogy ez a hír mennyiben fedi az igazságot, nem tudni. Viszont ismeretes a magyar emberek lószeretete. Nem várva meg a lótáp beérkezését, öntevékenyen, még kellő időben a helyszínen hozzákezdtek a lovaik részére a gyűjtéséhez. Ez természetesen az otthonról útnak indítottal sem mennyiségben, sem minőségben nem volt összehasonlítható. A kényes magyar lovaink kondíciója fokozatosan kezdett romlani. Legcélszerűbb átteleltetésük érdekében a hadsereg vezetősége intézkedett. A frontvonalhoz közel levő egységeknél csupán a legszükségesebbnek vélt lóállományt hagyták meg. A többit a hadsereg-parancsnokság vonalába, a Don folyótól 100 kmre levő téli lóállomásokra irányították. Ugyanis hadvezetőségünk a téli időben frontmozgással nem számolt. Az idő múlásával a szállítás a hadtesttől az első vonal felé egyre nehézkesebbé, problematikusabbá vált. A lovak hiánya mellett ezt eredményezte, hogy a magyar hadsereg vonatrészlege rendkívül lassú, elavult, nehézkes volt. Rengeteg országos járművel (szekér) rendelkezett, ami az első világháborúban még csak megfelelt, ugyanakkor a mostani hadműveleteknél már nem. A hadsereg mozgása lelassult és hátráltatta a csekély motorizált vonatrészleg működését is. Úgy gondolom, a szállítás kritizálását elsősorban mi, a volt első vonalban lévők tehetjük meg. Mi éreztük a legjobban a ruházat hiányosságát, a lőszerutánpótlás, az élelemszállítás zavarait, melyek következménye volt sokszor az éhezés és a lőszerrel való takarékoskodás. Bizonyos vagyok abban, hogy mindazok, akik 61