Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

KÖRVÉDELEMBEN

véreiktől. Az eddigi tapasztalatok alapján, aki innen egyszer valaha is haza szeretne jutni, sok-sok küzdelmen, rengeteg nélkülözésen kell átmennie. Kellő utánpótlás nélkül, nehézfegyvereink és tüzérségünk elvesztése után, a nagy túlerővel támadó szovjet erő ellen egyáltalán képesek leszünk-e újra eredményesen felvenni a harcot? A hadseregünk kettévágva. Mi, a III. hadtest kötelékével együtt „kis harmadikként", magunkra hagyatva bár, de létezünk a „nagy szövetségesünk" és a „hatalmas szovjet hadsereg" közé ékelődve. A mostani helyzetünkben másra nem számíthatunk, csak magunkra. Éppen ezért szükséges a megbomlott soraink mielőbbi rendezése, csapategységeink újjászervezése, abban a reményben, hogy a most létesítendő reteszállásban erre elegendő időt engedélyez a rendületlenül támadó orosz hadsereg. Mielőbb vissza kell szereznünk a harckészségünket, az önbizalmunkat, az erkölcsi erőnket, mivel csak ezek birtokában lehetünk képesek gyorsan talpra állni, majd mindezek után valamikor hazakerülni! A vacsoráztatásunkhoz hasonlóan, központilag gondoskodtak a reggelinkről is. Amíg ellenőriztem a reggeli kiosztását, figyelmességből az egyik emberem a hiányzó tiszti legényem helyébe lépett, s így a reggelimet „megfelelő körülmények között" fogyaszthattam el. Név szerint ki volt, nem emlékszem, és az arcát sem tudom felidézni. De ettől kezdve hűségesen viselte a gondom. Az előző legényem elvesztése fájó sebet hagyott maga után. Nagyon rendes, becsületes embernek ismertem, jól kijöttünk egymással. Kiváló gondolatolvasóként tudta, mire van szükségem. Vajon mi történhetett szegénnyel? Meg a jó barátnak, kiváló embernek ismert szakaszparancsnokommal, Labancz Lacival? Szerencsétlen, korai fogságba esésüket nem érdemelték meg! Mielőbbi hazatérést kívánok nekik! 58