Deák Gyula: Ahogyan én láttam. Visszaemlékezés a doni harcokra - Nagy Iván Könyvek 14. (Balassagyarmat, 2004)

ÚTBAN A DON-KANYARHOZ

mas kígyóhoz hasonlított, mely lassan, akadályt nem ismerve kanyarog a hótól megtisztított országúton kelet felé. Naponta átlag 20 km-t hagytunk magunk mögött. A menetoszlopban a századok sorra követték egymást, utolsónak hagyva az oszlop menetképtelenjeinek szállítására szolgáló járműveket. Ide kerültek mindazok, akik valami oknál fogva nem tudták a menetelést folytatni. Menni, haladni kellett kelet felé, az oszloptól lemaradni semmi körülmények között nem volt tanácsos! A napi mércét minden körülmények között teljesíteni kellett. Végcél mindig a megfelelő távolságban utunkba eső község volt, melynek házaiban kipihenhették a menet fáradalmait az emberek és erőt gyűjthetnek a következő naphoz. Bár még a gyalogmenet kezdeténél tartottunk, mégis egyre többen kényszerültek a szállítóeszközök igénybe vételére. Amíg az időjárás kegyes volt hozzánk, viszonylag könnyebben viselték el az emberek a viszontagságokat. Utunk kezdettől fogva lankás, dombos vidéken vezetett. Feltűnt az, hogy sehol egy bokor, sehol egy fa, netán egy fasor vagy útmenti vizesárok - csak fehér hó és hó mindenütt. Az is legalább 30 cm vastagon. Az első napokban a hó a tűző napsugarakat oly mértékben szétszórta, hogy szemet bántóan szikrázott minden. Bevallom, magamban már-már a hóvakság gondolatával kezdtem foglalkozni. A hófedte vidéken csupán sejteni lehetett az utak nyomvonalát. Ennek jelölésére eredeti módot találtak: az út két szélén 50 méterenként felállított kb. 2,5 m magas póznák sorakoztak, melyek tetejére egy-egy szalmaköteget kötöttek. Az út járhatóvá tételéről, a hófúvások okozta akadályok elhárításáról a helyi közigazgatás gondoskodott. Lassan távolodva Belgorodtól, Korocsán keresztül az Oszkol völgyét elérve, már Csemjankában jártunk. Utunk egyre nehezebbé vált. Minél keletebbre haladtunk, egyre jobban éreztük a ke13