„…ahol a határ elválaszt”. Trianon es következményei a Kárpát-medencében - Nagy Iván Könyvek 11. (Balassagyarmat-Várpalota, 2002)
„EGY TÉRSÉG, AHOL A HATÁR ELVÁLASZT...” – A SZLOVÁK–MAGYAR HATÁR KIALAKULÁSA ÉS KÖVETKEZMÉNYEI - Romsics Ignác: Az I. világháború alatti cseh–szlovák határelképzelések és a békekonferencia vitái a csehszlovák–magyar határról
del együtt Párizsban tartózkodott, s a háttérben továbbra is igen aktív tevékenységet fejtett ki. A döntéshozatal eljárási rendje általában úgy alakult, hogy az egyes ügyekkel először a Legfelsőbb Tanács foglalkozott. Meghallgatta a konferenciára meghívott felek véleményét, igényét, előterjesztését, majd felkérte a közép-, illetve alsó szintű szakbizottságokat, hogy tanulmányozzák a szóban forgó ügyet és terjesszenek elő javaslatot. Mivel a vesztes államokat nem hívták meg, ők nem hallathatták hangjukat, legfeljebb kerülő utakon próbálkozhattak egyegy delegátus megkörnyékezésével. A szakbizottságok javaslatai azután visszakerültek a Külügyminiszterek Tanácsa, illetve a Négy Nagy elé, akik általában jóváhagyták szakembereik előterjesztését. A döntések tehát - javaslatok formájában legnagyobbrészt a szakbizottságokban születtek meg, amelyekben jellemzően a nemzeti békeelőkészítő bizottságok szakértői vitatkoztak egymással. Magyarország szomszédjainak meghallgatása 1919. január 31-én kezdődött a Bánságra vonatkozó szerb és román igények ismertetésével. Kar el Kramar cseh miniszterelnök és külügyminisztere, Eduard Benes, február 5-én terjesztették követeléseiket a Tízek Tanácsa elé. A délszláv, román és csehszlovák követelésekre a mértéktelenség, a követeléseket alátámasztó argumentációra pedig a következetlenség és a szemforgató álszentség volt jellemző. 15 Ez részben abban mutatkozott meg, hogy az 1910-es magyar statisztika adatait gyakran torzítva vagy egyenesen meghamisítva prezentálták, részben pedig abban, hogy lépten-nyomon megkérdőjelezték hitelességét. BeneS például azt állította, hogy a Magyarországtól igényelt területen a magyarok száma mindössze 650 ezer (21%), miközben az 1910-es magyar statisztika 881 ezer magyart (30%) mutatott ki. Még kevésbé felelt meg a valóságnak azon állítása, hogy Magyarországon fog maradni 450 ezer szlovák. A valóságban legfeljebb 140-150 ezerre (1,2%) volt tehető a trianoni Magyarországon élő szlovákok száma. A Pozsony-Vác-Miskolc-Ung vonaltól északra fekvő szlovák, szlovák-magyar és magyar (Csallóköz) területek mellett a csehszlovák külügyminiszter bejelentette igényét egy Csehszlovákia és Jugoszlávia közötti „keskeny zónára", vagyis az úgynevezett szláv korridorra is. Közölte továbbá, hogy a rutének nem kívánnak magyar fennhatóság alatt maradni, hanem önálló államként vagy autonóm területként Csehszlovákiával kívánnak szoros föderációt alkotni. Bár Csehszlovákia ezzel „terhet vállalna magára", Benes késznek mutatkozott ezen áldozat meghozatalára. 16 A román, csehszlovák és délszláv politikusok igényeiről vita bontakozott ki a Legfelsőbb Tanácsban, sőt már előterjesztéseikbe is bele-belekérdeztek a jelen lévő kormányfők és külügyminiszterek. E viták legaktívabb résztvevője a brit miniszterelnök volt. Javaslatára, amit mások is támogattak, a Tízek Tanácsa úgy döntött, hogy az egyes határszakaszokat szakértőknek kell tanulmányozni, s a végső döntést majd ezekre a szakértői előterjesztésekre alapozva hozzák meg. A csehszlovák albizottság február 27-én ült össze első ízben. Benes igényével szemben eleinte nemcsak az amerikaiak, hanem a britek és az olaszok is azt akarták, hogy a Csallóköz maradjon Magyarországnál. Az első ülésen egyedül 15 Délszláv vonatkozásban lásd erre pl. Hornyuk Ár-pád írását. 16 Benes beszédét közli: Gerő András (szerk): Sorsdöntések. Göncöl, Bp., é. n. [1989], 134-139. 162
